Sziasztok!
Nos, a szavazataitoknak köszönhetően a novella versenyen sikerült második helyezést elérnem.
Nagyon szépen köszönöm nektek a segítséget, és most kitenném ide a novellát, egy kis olvasnivalónak ;)
Giger
Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.
Élni a tudattal, hogy te választottál.
Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.
Miért
van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A
lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el
mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem
vesszük észre őket.
Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez
az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem,
hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem
keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán
látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy
komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.
De miért érzem így?
Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal
rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így
helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom
rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.
Mint mindig, amikor el voltam
keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet
szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a
lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék
ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom.
Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen
másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem
az egészre.
A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a
legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még
olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és
attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.
- Szerintem ma kapod meg
- Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és
kicsit sok volt benne az optimizmus. Azóta persze ez is megváltozott.
Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és
szörnyen fent hordja az orrát.
- Tudom. Meg tegnap, meg
tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"- nevettem. - De majd két év
múlva én fogom ezt mondani neked.
- Jövőre meg Andri-t piszkáljuk -
huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha
lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami
pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak
most már a barátaival, és nem velünk.
- De mi van, ha nem lesz levél? - vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.
- Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.
- Bagoly mondja verébnek! - szólalt meg hirtelen Andri. - Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?
- Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.
Andri
már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az,
amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy
levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem
volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.
Remegő
kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva
ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.
- Ne nézegesd, nyisd ki! - sürgetett a két testvérem egyszerre.
- Tudjátok, hogy nem lehet - mondtam csendesen. - Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.
- De hiszen neked szól! - erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.
- Azt én is látom. Mégsem lehet...
- Kérlek! Majd visszazárjuk!
Andri
csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam
saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De
mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.
A szüleim mindig is
érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell
csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak
tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett
viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és
volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi
irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.
- Elvégre az én nevem van rajta
- jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél
könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja,
ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.
Most,
öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek
felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a
levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne.
Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én
rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit
tehetek!
De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami
visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most
már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.
Olyan
életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek
tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik
minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is
figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban
utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok,
és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért,
hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán
pont ezért úgy viselkedett, hogy felbosszantson mindenkit a családban.
Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette.
Kicsordultak a könnyeim.
Az
utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És
mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az
unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem
kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul
döntöttem.
Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.
"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"
-
Gyűlöllek! - ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A
pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a
ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet,
melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba
járni.
Bellatrix Black