Gondterhes nap

 Hali! 
Ez most rövidebb HP novella. :) 
Főszereplő: Petunia Dursley
Időszak: Harry születése után kb. egy évvel
Rövid leírás: Bővebb elképzelés arról a napról, amikor Petuni megtudta, hogy Lily Pottert tragikus halál érte. Fel kell nevelnie a gyerekét, és el kell viselnie a traumát, de úgy, hogy közben nem mutat semmit.

Életem egyik legrosszabb napja volt. Talán nem is mutattam, nem tudom, kívülről nem láthattam a dolgokat. De bent egy világ omlott össze bennem azon a napon. Nem is értettem, miért van rám ilyen hatással ez az egész. Keveset láttam, nagyon keveset. Mikor elment az iskolába, megszakadt a kapcsolatunk...
Egy őszi nap volt. Korán reggel felkeltem, hogy előkészítsem a reggelit a férjemnek és a fiamnak. Csendesen felöltöztem, aztán kimentem a nappaliba. Még nem kelt fel a nap.
Elővettem a szükséges edényeket és eszközöket, aztán kinyitottam a hűtő ajtaját. Takaros konyha volt a miénk, mindig is utáltam a rendetlenséget. A különböző ételek szép rendben sorakoztak, takaros címkékkel ellátva. Akkor jutott eszembe, hogy nincs tej, hiszen tegnap elfogyott.
Becsuktam a hűtő ajtaját, és a bejárati ajtó felé indultam. A tejesember mindig korán jön, már itt kellett, hogy járjon, efelől nem volt kétségem. Átosontam az előszobán, bedugtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam balra. Halk kattanás kíséretében kinyílt az ajtó. Lenéztem a küszöbre - és felsikítottam. Ezt azonnal gyereksírás követte..
Az ajtó előtt egy apró csecsemő feküdt, mellette pedig egy levél.
Hirtelen megjelent a férjem, kezében a kis Dudleyval, aki szintén sírt, nyilván mert felébresztettem.
- Mi történt? Mi ez... Szentséges ég!!!
Vernon észrevette a gyereket, aki egyre jobban sírt. Némi tétovázás után felemeltem a borítékkal együtt, aztán becsuktam az ajtót, és a konyhába siettem Családom követett.
- Mi a fene folyik itt?! - kérdezte türelmét vesztve férjem, és beültette Dudleyt az etetőszékbe. A kisgyereket jobb ötlet híján az asztalra fektettem, és felbontottam a levelet.
- Ki írta? Olvasd fel!
- Jól van... - motyogtam reszkető hangon, majd megköszörültem a torkom, és olvasni kezdtem.

Kedves Mr és Mrs Dursley! 
Nyilván valóan soraim olvasásának elején nem értenek semmit, meg vannak ijedve, és természetesen magyarázatot akarnak. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy Lily és James Pottert a múlt éjjel halálos támadás érte. Az elkövető, a varázslóvilág legveszedelmesebb zsarnoka, Voldemort Nagyúr volt. 
Petunia, a maga húgáéknak már régen el kellett rejtőznie. Ennek oka egy jóslat, amely Harryről szól. Többet nem szeretnék mondani, mert nem sokat értenének belőle. A lényeg az, hogy a kis Harry túlélte a támadást, ugyanis a halálos átok Lily önfeláldozásának köszönhetően - igen, ez történt - a visszájára fordult, és a kisgyerek megúszta a dolgot egy apró sebbel. 
Voldemort valamikor vissza fog térni, efelől kétségem sincs. És ezzel kapcsolatban is írom a következő kéréseket önökhöz. 
1. Ha kérhetem, szeressék fiúkként a gyermeket!
2. Ha úgy érzik eljön az ideje, kérem világosítsák fel saját varázsló mivoltáról! 
3. Harry 11 éves korától a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakkollégium tanulója kell hogy legyen.
4. Mivel csak a vérkötelék védheti meg, így kérem, hogy amíg nagykorú nem lesz, addig had legyen a maguk háza az otthona! Tudom, hogy ez nagy kérés, de nincsenek más élő rokonai. Önök az utolsó esélyei, hogy életben maradhasson, és felnőhessen. 
Köszönök mindent. 
Őszinte részvéttel: 
Albus Dumbledore

- Mégis... Nekünk...nekünk kell...felnevelni a húgodék gyerekét? - kérdezte megrökönyödve Vernon.
- Úgy tűnik - suttogtam, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra.
- Nem lehet igaz...
Nem válaszoltam. Összehajtottam a levelet, levettem egy zárható kis ládát a szekrény tetejéről, majd kutatni kezdtem a kulcsa után. Hamar meg is találtam. Kinyitottam a ládikát, gondosan beleraktam a levelet, majd visszazártam és felraktam a helyére.
Aztán hozzáláttam reggelit készíteni, immár két babának és két felnőttnek. Közben nagy nehezen leküzdöttem kitörni készülő könnyeimet. Nem is tudtam felfogni, mi történt. Férjemet látszólag sokkal jobban érdekelte, hogy fel kell nevelnie egy gyereket, mint Lilyék halála....
- Mi legyen? - kérdezte hirtelen, mikor letettem elé a sonkás tojást az asztalra.
- Hogy érted? - kérdeztem, és leültem vele szemben, hogy megetessem Dudleyt. Harry közben elaludt.
- A gyerekkel! Velünk!
- Nem tudom - mondtam bizonytalanul, és beraktam az első kanál spenótot kisfiam szájába, kihasználva figyelmetlenségét.
- Én igen - szólt, és összehajtotta az újságot - Felneveljük, de nem mondunk neki semmit. Nem kell nekünk egy ilyen őrült a családba. Normális embert nevelünk belőle, és nem fog pálcával hadonászni.
- Nem is tudom...
- De én igen. - vágta rá határozottan Vernon. - Ezt kell tennünk Petunia. Vagy van más ötleted?
- Nincs - feleltem.
Férjem egy óra múlva elindult a munkahelyére, én meg otthon maradtam a két gyerekkel. Meg kellett etetnem Harryt is, aztán leraktam őket a járókába, ahol nem kellett sok idő, és mind a ketten elaludtak. Meg is értettem, Dudley korán kelt fel, Harry pedig bizonyára hosszú éjszakát élt át. Hozzáláttam ebédet főzni, és közben a történteken rágódtam.
Én mindig is tudtam. Tudtam, hogy Lilynek nem kellett volna összeállni azzal a népséggel. Hiszen csak azért halt meg, mert bekerült egy rossz társaságba...
Vagy az irigység mondatja ezt velem? Talán... Kiskoromban én is szerettem volna oda járni, ahova Lily, ezt nem tagadhatom le. De most.... Hiszen nekem így tökéletes életem van, és nem mehettem vele... Ő meg már nem él...
Hiába nem törődtem vele évtizedek óta, most könnyes lett a szemem. Szerettem őt, remek testvér volt. Mindig együtt jártunk mindenhova, és ha a barátai nem akartak velem lenni, akkor kiállt mellettem. Emlékszem, még kicsik voltunk, amikor átjöttek hozzánk a barátai. Fiatalabbak voltak nálam, és nem akarták, hogy bemenjek a szobába. Azt mondták, semmi keresnivalóm nincs ott. És akkor Lily leszídta őket, közölte, hogy ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni. És ők felálltak, de Lilyt nem érdekelte. Később azt mondta nekem, hogyha nem tudnak engem elfogadni, akkor nem vágyik a társaságukra. Láttam a szemén, hogy ez nem igaz, de ő kitartott mellettem.
De én soha sem voltam ilyen figyelmes vele. Amikor érdekes, különös, sőt, néha egyenesen ijesztő dolgok történtek körülötte,csak ráparancsoltam, hogy hagyja abba... És hiába bizonygatta sokszor már sírva, hogy nem tudja abbahagyni, nem vettem figyelembe, nem akartam hinni neki. Nem értettem, nem tudtam megmagyarázni ezeket a jelenségeket, és ettől ellenszenvessé, borzalmassá vált számomra az egész jelenség.
És amikor megjött az egyik tanár... Elmagyarázta, hogy mi Lily valójában, és hogy felvenné az iskolába. Akkor örültem, hogy magyarázatot kaptunk mindenre, de féltékeny is voltam. Féltékeny voltam, és ezt nem szégyellem bevallani. Én is boszorkány akartam lenni, hogy csinálhassak olyan csodálatos dolgokat, és együtt járhassunk iskolába. Még az igazgatónak is képes voltam levelet írni, de nemleges választ kaptam.
Akkor szakadozni kezdett a köztünk lévő kapcsolat. Lily rendszeresen találkozott a közelben lakó Pitonék gyerekével... A fiú folyton megsértett, és ha ő nincs, akkor a húgom nem olvassa el azt a levelet. Haragudtam, és féltékeny voltam, és mindezt rajta töltöttem ki, pedig nem tehetett semmiről.
Onnantól kezdve alig beszéltünk. Lily a nyarak folyamán többször is megpróbált társalgást indítani, de mindig sikertelenül. Aztán utolsó éve előtt már hozzám sem szólt, utána pedig összeköltözött azzal a Potterrel, és többé színét se láttam.
Most pedig itt ez a levél, és itt a gyerek. Hogy szerethetném fiamként? Hiszen ha ránézek, az a szörnyű emlékeket juttatja eszembe, a csodálatos testvéri kapcsolat tragikus halálát...
A szeme Lilyé...
Ez jutott eszembe. De ez csak megnehezíti a dolgom. Az a zöld szempár, amiben sohasem láttam könnyeket, csak boldogságot vagy együttérzést.
És most minden teher rám szakadt. Fel kell nevelnem egy gyereket, akivel nyilván ugyan úgy furcsa dolgok fognak történni. És nem mutathatok semmit, hisz a családom szerint utáltam a húgomat... Pedig ez nem igaz, egyáltalán nem igaz...
Harry felsírt mögöttem. Megfordultam, és a járóka felé siettem. Menet közben letöröltem a könnyeket az arcomról.

Hát, ez volna az. :) 

Remélem tetszik, most

nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 

Giger :)