Ötvenkilecedik fejezet

- Gyertek velem! - parancsolta Piton, és elindult a szobája felé. És akkor ezek mellé, még félúton Amycus Carrowal is összefutottunk, bár volt egy olyan érzésem, hogy a helyzetünkön már semmi sem ronthat.
Még egymásra sem mertünk nézni, úgy baktattunk végig a folyosókon és lépcsőkön. Mikor megérkeztünk a helyre, ahonnan egy pár perccel ezelőtt diadalittasan távoztunk, már hevesebben vert a szívem. Mi lehet még ebből....?
- Üljetek le - sziszegte Piton, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Pansyt szimplán ott hagytuk, ha elmúlik az átok hatása majd csak bemegy a körletébe.
Az igazgató intett a pálcájával, mire megjelent hat szék az asztala körül. Carrow leült Piton mellé, mi pedig szemben velük. Éreztem, hogy most mindent ránk akarnak kenni, viszont azt is tudtam, hogy csak most van bizonyítékuk, a többi akcióra nincs. Valahogy figyelmeztetnem kellett volna a többieket, hogy ne mondjanak semmit, de ötletem sem volt, hogyan tehetném meg ezt úgy, hogy a két tanár nem veszi észre.
- Nos - szólalt mg Piton - Hajnali két óra van. Az igazgatói szobából jöttetek ki Griffendél kardjával, és egy megátkozott diákkal. Magyarázatot várok.
- Én sejtem, mi történt Piton - károgott közbe Carrow, akinek csillogott a szeme a kárörömtől - Bizonyára már unatkoztak, mert régóta nem tettek semmi komiszságot.
- Köszönöm - emelte fel a kezét az igazgató -, de engem most az ő válaszuk érdekelne.
- Mi az, hogy régóta nem tettünk semmit? Ez volt az első eset - jelentette ki szemrebbenés nélkül Ginny.
- Ne hazudj! - förmedt rá türelmét vesztve Piton - Nagyon jól tudom, hogy a ti kezetek volt a tűzijátékokban, a mocsárban, meg a falfirkálásban is! És akkor még sorolhatnám!
- Ezekhez semmi közünk, igazgató úr - mondtam, kihangsúlyozva az utolsó két szót, mint mindig.
- Akkor mégis ki tette? - kérdezte gúnyosan Carrow - Bizonyára csak úgy, megtörtént mindez, amíg a kastély lakói aludtak.
- Mi bizonyítja, hogy nem így volt? - kérdezte derűsen Neville.
- Így van! - helyeselt Seamus - Nincsenek bizonyítékaik -majd gyorsan hozzátette - igazgató úr...
Piton ránézett, és az látszott az arcán, hogy jelen pillanatban nem tudja eldönteni mit mondjon erre. Carrow viszont elemében volt.
- Azt javaslom, használjuk a jól bevált módszert - mondta -, és intézzünk velük szemben kedvezménymegvonásokat, mindaddig,a míg el nem mondják mi is történt valójában....
- Nem - szakította félbe Piton. Hirtelen odafordultam, de olyan gyorsan, hogy a nyakam is belereccsent. Azt hittem, rosszul hallok. - Erre semmi szükség Amycus. A gyerekek most ugyan kihágást követtek el, de a többi csínytevés bárki műve lehet. Nincs jogunk rájuk fogni.
Carrow olyan fejet vágott, mintha Piton azt fejtette volna ki, hogy elmarad a karácsony. A társaimra néztem, és ugyanazt az értetlen döbbenetet láttam az arcukon, amit én is éreztem. Még is mi ez? Piton megvéd minket?
- Tessék? - szakadt ki Ginnyből.
Piton felállt, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta, bár nem sok mindent láthatott. Majd hirtelen, gépiesen beszélni kezdett, továbbra is a fekete eget kémlelve.
- Holnap délután háromtól másnap reggel hétig büntetőmunkán lesztek Hagrid professzorral a Tiltott Rengetegben, ezen kívül egy hétig hivatalosan büntetésben vagytok, vagyis rajtatok gyakorolnak sötét varázslatokon. Most pedig elmentek lefeküdni, és a hétvégén többet ne kerüljetek a szemem elé!
Köszönés nélkül rohantunk ki a szobából, és még egymáshoz se szóltunk. Teljes volt a csend, egészen addig, amíg a hálóterembe nem értem. Ott aztán felsikkantottam, mert megbotlottam valami nagy dologban, mikor beléptem. Aztán rájöttem, hogy az nem is valami, hanem valamik... Illetve valakik... Nevezetesen Padma és Lucie, akik látszólag meg akartak várni, d elaludtak. Most gyorsan felpattantak, és nekem estek a kérdéseikkel.
- Mi volt?
- Megvan?
- Nem kaptak el titeket?
- Minden rendben ment?
- Várjatok már! - intettem le őket - Ne olyan gyorsan!
- De mi történt? - kérdezték kórusban.
Így hát el kellett mesélnem mindent. A barátnőim először vigyorogtak, aztán szorongás ült ki az arcukra, végül, mikor befejeztem a történetet már értetlenkedve néztek rám.
- Elengedett?
- Ennyivel?
- Igen. Nekem is zavaros - csóváltam a fejem - , de az a lényeg, hogy megúsztuk ennyivel.
- Bár ez sem túl jó. - fejtette ki a véleményét Lucie - Majdnem egész nap az erdőben lesztek, és Carrow biztos nagyon ideges. Tuti, hogy a Cruciatus-átkot akarja majd gyakoroltatni...
- Azzal még ne törődj - legyintettem. - Nekem egyenlőre elég, hogy élek.
Elvigyorodtam, aztán bedőltem az ágyba, és szinte azonnal el is aludtam.

Hatalmas megdöbbenéssel konstatáltam, hogy közeledik a karácsonyi szünet. Hihetetlenül gyorsan rohant az idő, a büntetőmunka a Rengetegben nem volt vészes, csak hát borzasztóan fárasztó.
Már az egy hét büntetést is majdnem megúsztuk nagyobb károk nélkül (csak egyszer átkoztak meg, Imperiussal.), amikor Carrow feltűnően gonosz vigyorral lépett be a terembe. Egyszer lesz, ami sose volt hozzáállással lemondóan sóhajtottam, és beletörődtem, hogy Lucie jóslata beigazolódik.
- Longbottom, Finnigan, Turpin,  Patil, Goldstein, és Brown, idejöttök! - parancsolta - Legyen még... Ti ott négyen! - rámutatott Hannah-ra, Terryre, Justinra és Parvatira, ugyanis Padma jött ki az előbb.
Ezután jött a párválasztás. Egész jól jártam, mert nekem Michael jutott.
- Ma a Cruciatus-átkot fogjuk gyakorolni. Kezdhetitek.
A mardekárosok azonnal benne voltak a dologba, és a terem megtelt lányok sikolyaival, és a fiúk kiabálásával...
Néhányan viszont csak álltak, és kitartóan bámulták a földet, köztük Michael is.
- Mi van itt Corner? - kérdezte kajánul Monstro - Gyáva vagy?
 A fiú nem felelt. Carrow nem vette észre, hogy nem csinál semmit, a mardekárosok tanítgatásával volt elfoglalva. Én nem voltam hajlandó odanézni. Engem senki sem átkozott meg, mégis potyogni kezdtek a könnyeim. A barátaim szenvedtek, de nem tudtam segíteni nekik...
- Crucio!
Hirtelen jött a már ismert fájdalom, és a padlóra rogytam. Sikítani kezdtem, rángatóztak a tagjaim....
Már ott tartottam, hogy inkább meghalnék, mikor megszűnt az átok. Pansy Parkingson visító nevetését hallottam. Aztán mikor nagyjából összeszedtem magam, rájöttem, hogy maga a tanár átkozott meg.
- Így kell ezt csinálni, látjátok? - és kárörvendő vigyor terült szét az arcán.
Elmebeteg - gondoltam. Nem normális dolog, ha valaki ilyen élvezettel nézi mások szenvedését.
Aztán Pansyt állította be hozzám...
Óra végén elsőnek rohantam ki az ajtón, de a többiek is gyorsan távoztak. Első utam a legközelebbi mosdóba vezetett - nevezetesen Myrtle mosdójába.
Megmostam az arcom az egyik működő csapnál, és belenéztem a tükörbe. Sokkal felnőttebnek éreztem magam, mint eddig bármikor, és nem tudtam, miért van így. Csak egyszerűen éreztem...
             
És akkor újra könnyezni kezdett a szemem... Aztán a következő pillanatban szégyelltem, hogy ilyen gyenge vagyok... És akkor megint sírni kezdtem.....
Hirtelen felbukkant Myrtle is, nyilván érdekelte, ki jött be, mert csak nagy ritkán tévedtek erre diákok.
- Hát te ki vagy? - kérdezte. Elég barátságtalan volt, de az érdeklődést is hallottam a hangjában.
- Senki - vágtam rá gondolkodás nélkül, és elindultam az ajtó felé.
- Várj! - kiabálta - Ne menj el!
- Miért ne mennék? - kérdeztem meglepetten.
- Mert aki bejön ide.. Az általában azt akarja, hogy senki sem találjon rá. Vagy valami baja van...
- Tényleg? - néztem rá - Miért pont ide jönnek?
- Csak - felelte a kísértet lány - Mert ide nem jönnek gyakran, és senki sem keres itt...társaságot - fejezet be sután.
- Ebben van valami - motyogtam.
- Mi a baj? - tért rá a tárgyra.
- Miért mondanám meg? - kérdeztem vissza. - Ne haragudj, de semmi közünk egymáshoz...
- Jobban fogod érezni magad, ha beszélsz - felelte gondolkodás nélkül.
- Hát... Miért ne... - motyogtam bizonytalanul - aztán ömleni kezdtek belőlem a szavak. Elmondtam, hogy mennyire furcsán érzem magam, hogy mekkora felelősség, hogy fel kell nevelnem a húgomat, hogy félek is, de nem lehetek gyáva, hogy mennyire elegem van a Halálfalókból és az óráikból, hogy mindig attól kell félni, hogy mikor átkoznak meg, vagy hogy meddig élhetek még...
- ...és ha esetleg történik velem valaki, akkor mi lesz Katievel? Tudom, hogy a nagyi nem tudja felnevelni, hiszen nagyon idős, ő is sejti, hogy nincs sok ideje hátra!
-Értem - mondta a kísértet. Nem odaillő vidámsága, ami az arcán ült, nagyon idegesített.
- Éééé....s? - néztem rá.
- Mit és?
- Miért volt olyan fontos, hogy ezt elmondjam?
- Ja, csak érdekelt - felelte szórakozottan - Szia.
- Mi? - hökkentem meg
- Gondolom elmész. - felelte vidoran, aztán fejest ugrott egy vécékagylóba, és egy perccel később műár csak a bugyborékolást hallottam, aztán csak a döbbenet csendje maradt Myrtle után.
Nem sokkal később már a nagyterem felé tartottam. Már korgott a gyomrom. Meglepett, de rá kellett jönnöm, hogy tényleg jót tett, hogy mindent elmondtam.
A barátaim viszont kimondottan szörnyű állapotban voltak. Csak turkálták az ételt, és észre sem vették, hogy megérkeztem, amíg meg nem szólaltam.
- Sziasztok.
- Lisa! Hol voltál? - kérdezte Anthony, és aggodalom csengett a hangjában.
- Csak mosdóban - feleltem kitérően - Baj van?
- Szerinted? - horkantott Lucie.
Csak egy mordulással feleltem, és enni kezdtem.
Valahogy az egész olyan érdekes volt. Teljesen levert hangulatban voltam - ugyanakkor megkönnyebbültem..
Érdekes volt... Olyan se hideg, se meleg hangulat, amit ha kényszerítenek, akkor sem tudom megmagyarázni.
Mélázásomból McGalagony térített észhez. A professzor feltűnően feldúlt volt, és még a szokásosnál is szigorúbb arcot vágott.
- Azt szeretném megtudni - kezdte, rosszul leplezett dühvel - , hogy maguk közül ki akarja a Roxfortban tölteni az ünnepeket.
- Én nem - mondtam, és mindenki hasonló választ adott.
- Értem. - bólintott a tanárnő - És megértem. - tette hozzá, majd nagyot sóhajtott, és elindult az asztal tulsó vége felé.

Sziasztok!

Hoztam egy hosszú fejezetet, +képpel. :)

Remélem örültök! :D 

Arra gondoltam, hogy hozhatnék néha 

ilyen rövid HP novellákat. 

Mit szóltok hozzá?

Kérlek most írjatok ezzel kapcsolatban! :)

Giger