Huszonnegyedik fejezet

Másnap reggel Padma keltett.
- Ébredj már, mindjárt kezdődik az első óra! - mondta, majd kiment a szobából.
Először nem értettem miért vagyok olyan levert, aztán előjöttek a tegnapi emlékek. Legszívesebben visszafeküdtem volna, de mivel ezt nem tehettem, beértem annyival, hogy belerúgtam a ládámba. Ettől persze csak megfájdult a lábam. Szitkozódva összeszedtem a holmim és lementem a nagyterembe. Nem voltam éhes, de azért oda ültem a barátaimhoz.
- Borzalmasan nézel ki - jegyezte meg Padma.
- Köszi, ez igazán sokat növel az önbizalmamon.
- Mi bajod? - kérdezte, és behajolt elém, hogy jobban lássa az arcomat.
- Hagyjuk....
- Ne kéresd magad, úgyis kiszedem belőled.
- Na jó... - sóhajtottam - Tegnap megláttam Terryt és Lavendert ahogy csókolóztak. Aztán kiakadtam, és kicsúszott a számon, hogy mi vagyok.
- Most komolyan? - Padma szeme elkerekedett, és többet nem bírt kinyögni.
- Igen.... De hagyjuk az egészet. Jobb szeretném csak úgy...elfelejteni.
Megfogtam a táskámat és elmentem számmisztika órára. Nem siettem, így épp csengetésre értem oda. Hátrakullogtam a legutolsó padba és leültem.
Délután a tanárok a szokásos módon elkísértek a szobámba és lezárták az ajtót. Épp az ágyhoz sétáltam, amikor rémisztő gondolat hasított belém: nem ittam meg a tegnapi bájitalt. Megpördültem a tengelyem körül, és szólni akartam a tanároknak, de már késő volt. Oda-vissza járkáltam, nem bírtam egy helyben maradni. Mi lesz így? Számít az az egy adag? Lehet, hogy elveszítem az emberi tudatom, és esetleg kiszökök? Mi lesz, ha megharapok valakit....?
Egyszer csak jött a jól ismert bizsergés - de azt borzalmas fájdalom követte. Felüvöltöttem, de emberi hangok helyett vonyítás tört fel a torkomon. Beleharaptam az ágyba, majd elterültem a padlón. Aztán a fájdalom szűnni kezdett, és elsötétült előttem a világ....
Sötétségben tértem magamhoz. Hason feküdtem valami szúrós dolgon. Megfordultam, és felnéztem. Fák lombjait láttam, alattam avar volt. A ruháim szakadtan lógtak rajtam, fájtak a tagjaim, éhes voltam, és nagyon fáztam. Mi történhetett?
Feltápászkodtam, és körül néztem. Öles fatörzsek vettek körül. Talán a Tiltott Rengetegben vagyok - futott át a fejemen. Lassan elindultam, de hogy hova menjek, arról fogalmam sem volt. A pálcámat nem találtam, tehát ha valami történik, nem tudom megvédeni magam. Amerre mentem, egyre sűrűbb lett a növényzet. Körülbelül egyórig bolyongtam, és egyre jobban kétségbe estem. Fogalmam sem volt, hogyan fogok innen kijutni, mert az erdő hatalmas, tele van minden féle lényekkel, és még soha sem jártam it..
Egyszer csak mozgásra lettem figyelmes, ezért megálltam. Olyan hang hallatszott, mintha tíz ember egyszerre horkolna. Előttem egy tisztás volt; lassan közelebb mentem.
Amit ekkor láttam, attól legszívesebben sikítottam volna, de ez nem tűnt túl célszerűnek. A növények között egy több méter magas óriás feküdt. Látszólag aludt, de nem voltam biztos benne. A bokáin a karomnál is vastagabb kötelek feszültek, összekötve a szörnyeteget két hatalmas fával.
Lassan hátrálni kezdtem, ügyelve rá, hogy ne csapjak zajt. A szívem sokkal szaporábban vert, mint máskor, és a számat sem tudtam becsukni. Amikor úgy éreztem elég messzire kerültem a monstrumtól futni kezdtem. Hátra se nézve rohantam, miközben a növények a növények egyébként is rongyos taláromat szaggatták.
Úgy tűnt, jó irányba haladok, mert ritkulni kezdtek a fák.
Aztán történt még valami, talán az előbbinél még meglepőbb dolog. Egy türkizkék színű, meglehetősen roncs szerű állapotban lévő autó száguldott el mellettem. Egyszer csak megállt, és visszatolatott mellém. Nem űlt benne senki - tehát magától ment.
Dudált egyet, majd kinyílt az ajtó. Mintha azt akarta volna, hogy száljak be....
Mivel nem tűnt veszélyesnek a dolog, úgy döntöttem beülök. Akkor becsapódott az ajtó, és az autó száguldani kezdett velem. Kicsit megijedtem, hogy hova visz, de akkor megláttam az erdő szélét. A kocsi az utolsó pár fa rejtekében lefékezett, ismét kinyílt az ajtó, aztán megbillent az ülés, és én hason elterültem az avarba. A fejemet jól bevertem egy közeli fába, de ez most nem érdekelt. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, mert megláttam a kastélyt. Gyorsan átrohantam a parkon, beiszkoltam a bejárati csarnokba, aztán elindultam a lépcsőn. Ott McGalagony jött szembe velem.
- Lisa! Te jó ég! - kiáltotta meglepetten a tanár nő.
- Jó napot, McGalagony professzor....
- Hát meg vagy! Gyere, fel kell jönnöd a gyengélkedőre. Vérzik a karod. - odanéztem, és valóban egy meglehetősen mély vágást pillantottam meg. A tanár felkísért a gyengélkedőre. Madame Pomfrey meglepett arccal nyitott ajtót. Mikor McGalagony kijelentette, hogy előkerültem betuszkolt egy ágyba, és elkezdte gyógyítani a sebemet.
- Tanár nő - szóltam tétován - Én...sajnálom... Nem vettem be az utolsó adag bájitalomat, megfeledkeztem róla.
- Semmi gond - mosolygott a professzor - A lényeg, hogy élsz.
- De mi történt? - kérdeztem.
- Este felé kitörtél a szobádból. Piton professzor meglátott, és próbált vissza tartani, de te elszaladtál a Tiltott Rengetegbe. Piton Professzor akkor felszaladt a tanáriba, és szólt mi történt. Elkezdünk keresni téged, de hiába.
- De ugye nem bántottam senkit?
- Nem, senkit sem bántottál. Szerencsére már mindenki a körletében tartózkodott, és te egyenesen a kijárat felé rohantál.
- Értem....
- Így ni - szólt Madame Pomfrey, mikor behegesztette a sebet és bekötötte a karomat - Ma éjszakára itt kell maradnod megfigyelésre.
Azzal egyedül hagytak, én pedig szinte azonnal elaludtam.
Reggel a nagyteremben Padma azonnal a nyakamba vetette magát.
- Lisa! Te élsz! És semmi bajod!
- Igen, jól látod - mosolyogtam.
- Borzalmasan aggódtam, meg Anthony is! De mi történt?
- Hát, tudod egyik nap nem ittam meg a bájitalomat, és...- azzal mindenről beszámoltam, amire emlékeztem. Padma megszólalni sem bírt. Mire végeztem, csak ennyit mondott:
- Meg kell keresned Anthonyt, és el kell neki mondanod mi történt. Mióta eltűntél meg sem szólal...
- Rendben, még óra előtt elkapom.
Anthony szintén nagyon megkönnyebbült, még át is ölelt, amikor meglátott. Az egész napot a barátaimmal töltöttem. Este éjfélig ültünk a klubhelyiségbe. Jól esett, hogy ennyire aggódtak értem, mert azt jelezte, hogy sokat jelentek számukra.
Másnap Harry is felkeresett. Jót beszélgettem vele, ahogy Anthonyékkal is, de az óriást senkinek sem említettem.
Pedig nagyon sokat gondolkodtam rajta. Mit keresett ott? Az óriások a hegyekben élnek, csoportokban. Nem egy erdőbe, egyes egyedül... És ráadásul ki is volt kötve. Eszembe jutott, hogy Hagrid professzor félóriás, és rajong a bestiákért. Még az is megfordult a fejemben, hogy ő vitte oda.
Még a héten kaptam egy levelet anyától, mert mint kiderül Umbridge írt a DS tagok szüleinek.
Azt írta, óvatosabbnak kéne lennem, mert akár ki is csaphattak volna, és azt nem ér meg semmilyen plusz tanfolyam.
Kicsit elszontyolodtam, de aztán Harry elmondta, hogy nem kell, mert nekem van igazam, hisz meg kell tanulnunk védekezni, és ezt csak még inkább bizonyítja a támadásom.
- Nem kell mindig a szülőkre hallgatni...- mondta.
- De....Úgy érzem haragszik rám...
- Figyelj! Lehet, hogy Umbridge egészen mást írt, mint ami az igaz!
- Lehet.....
- Te csodálatos lány vagy! Ne hagyd magad eltaposni.... - egészen közel volt az arca az enyémhez. Nagyon szép, zöld a szeme, futott át a fejemen. Kinyitottam a szám, és még egy picit közelebb mentem hozzá, ő pedig megfogta a kezem. Eltűrte a hajam, ami az arcomba lógott, és vörös volt, mint a paradicsom.
Aztán valaki belépett a folyosóra, mi meg szétrebbentünk. Elpirultam, és hirtelen nagyon melegem lett. Anthony állt velünk szemben, meglepett arccal. Megeresztettem egy kényszer mosolyt, aztán elfutottam az ellenkező irányba, közben elnyomtam a vágyamat, hogy apró darabokra átkozzam Anthonyt....

Sziasztok!
Remélem jó lett, nekem most ez jobban tetszik, mint az eddigiek. :)
Giger :) ( Csámpás...)