Még egyszer utoljára kérlek...

DÖNTŐ!!!
Most ez nagyon fontos lenne, ez már a döntő a blogversenyben, és péntekig lenne idő, mert utána minden nap kiesik valaki.
Rámész a linkre, Legjobb fantasy kategóriában van a blogom, és arra kellene szavazni.
Itt a link.
Nagyon-nagyon fontos lenne, nekem ez sok szempontból rengeteget jelent. Kérlek titeket, hogy szedjétek össze az olyan barátokat és ismerősöket, akik segítenének. Tudjátok, nektek is jó lesz, ha dobogós leszek, elvégre jön a két plusz fejezet. Szóval ez az utolsó alkalom, hogy kérek tőletek ilyen dolgot, de nagyon szépen kérném.
Remélem meg tudtok érteni, és szóltok egy-két ismerősnek, akik szerintetek megtennék.
Nagyon szépen köszönöm előre is!
Giger...

Hatvankettedik fejezt

- Te is tudod, hogy ez őrültség! - suttogta Lucie, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót. - Akármi lehet idekint! Nem olvastad a minisztérium szórólapját? Még tavaly, az óvintézkedésekről! Sötétedés után ne hagyd el a házat!
- Ha gondolod, vissza mehetsz - jelentettem ki hűvösen, és szembefordultam a lánnyal. - Senki sem kényszerít. Ott az ajtó - kezemmel mutattam az irányt -, nem foglak vissza tartani.
Lucie nem mozdult. Sejtettem, hogy ez lesz, és kis híján el is nevettem magam, de inkább nem tettem.
- De miért olyan fontos, hogy most kimenjünk a temetőbe? - motyogta, mikor már újra megindultunk az utca vége felé, ahol volt egy kicsiny templom, mellette pedig a temető.
- Az a helyzet - körül néztem, hogy nem-e hall minket valaki. Senki nem volt ott, de azért suttogóra vettem a hangom -, hogy van egy érzésem... Úgy érzem, muszáj oda mennem, mert valami lesz... Nem tudom megmagyarázni, csak egyszerűen érzem, oda kell mennem és kész.
- Tehát - szólt Lucie. Igyekezete ellenére maradt némi gúny a hangjában - azért jövünk ki éjjel a temetőbe, ebben az időben, mert te úgy érzed, hogy oda kell menned?
- Igen - feleltem halkan.
- Akkor...Menjünk! - jelentette ki eltökélten Lucie, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, és megszaporáztam a lépteimet.
Nem tudom, miért éreztem, hogy el kell mennem. Tudtam, hogy vár rám ott valami - vagy valaki...
Mikor a kis templomhoz értünk, odabent karácsonyi ének szólt. Én is ismertem ezt, anyával énekeltük, amikor kicsi voltam... Most is dúdolni kezdtem magamban: Csendes éj...
- Itt vagyunk - torpant meg Lucie, mikor a rozoga kiskapuhoz értünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy van a közelünkben valaki, pedig a temető üresnek tűnt. - Most mi van? - kérdezte barátnőm, mikor látta, hogy megálltam, és nem nagyon akarok elindulni.
- Olyan.. Mintha valaki figyelne minket... - motyogtam a sötétséget kémlelve.
- Nincs itt senki - mondta Lucie. - Gyere!
Megfogta a kezem, és húzni kezdett. Ahogy befelé haladtunk, egyre sötétebb lett, és egy idő után a templom ablakain kiáradó fény is megszűnt. Nem sokkal később már semmit sem láttunk...
Aztán megzörrent egy bokor, és mintha lépteket hallottam volna.
- Mi ez? - kérdezte alig hallhatóan Lucie, és közelebb húzódott hozzám. - Van itt va...?
- Cssss! Maradj csendben, meghallja...
Emberi hangokat hallottam, aztán hirtelen csend lett. Alig egy perc múlva megint léptek zaja csendült, aztán valaki a hátamnak ütközött, mire én felsikkantottam.
- Ki az? - kérdeztem meglehetősen magas hangon.
- Lisa?
- Hogy mi...? Hermione!!!
- Te jó ég!
- Mi van itt?! - a türelmetlen kiáltás Lucie szájából hangzott el. Hát persze, ő nem ismerte Hermionét, de még valaki ott volt...
- Harry! - nagyon boldog voltam, hogy újra láthatom őket. Még meg is öleltem a fiút, aki nagy meglepetésemre viszonozta a ,,gesztust". Elvégre barátoknak barátok voltunk.
- Mit csináltok itt? - kérdeztem. Valahogy még sem voltam meglepve. Éreztem, tudtam, hogy valami oka van annak, hogy ide kell jönnöm.
- Teljesíteni próbáljuk Dumbledore kérését - felelte Harry. - És te?
- Anya sírjához jöttem - feleltem kitérően. Nem akartam részletezni a témát.
Kimentünk az utcára, és sétálni kezdtünk, közben suttogva beszélgettünk. Harry és Hermione elmondták, hogy mi történt a minisztériumban, hogy nyár óta bujkálnak, sehol sem maradnak egy napnál tovább, de nehéz, mert minden Halálfaló őket keresi, hogy Ron otthagyta őket egy veszekedés miatt, de még reménykednek, hogy vissza jön, és hogy igazából szinte semmi hírük a világról, és ez azért elég rossz.
- A Roxfort teljesen más lett - mondtam, mikor befejezték a történeteiket.
- Kitalálom - morogta keserűen Harry - Piton fekete mágiát oktat, és mindenki azt teszi, amit ő mond.
- Nem egészen - ráztam a fejem, mire a fiúnak elkerekedett a szeme. - Piton inkább csak úgy van és kész, de van a suliban két Halálfaló, akik ,,tanítanak". Meg hát fegyelmeznek...
- Érdekes módszerekkel - morogta Lucie, akit csak futólag mutattam be, és eléggé meg volt szeppenve.
- Hát igen... De Piton más. Ő...néha még meg is védett minket....
- Micsoda?!
- Érdekes - vontam meg a vállam.
Ekkor odaértünk a házunkhoz. Én be akartam szaladni szólni, hogy még élünk, Lucie pedig jött velem. Jól is tettük, mert a nagyi már nagyon aggódott.
- Itt vannak a barátaim - magyaráztam - és még egy ideig ki mennék... Majd jövök!
Lucie egy darabig látszóan azon rágódott, hogy jöjjön-e, avagy sem, de végül elindult velem az ajtó felé.
De a meglepetés csak ezután jött...
Mikor kiléptem a hidegbe, nem láttam senkit a gyéren megvilágított utcán. Harryék egy az egyben eltűntek, és volt egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert szimplán itt akartak hagyni minket.
Tovább kémleltem az utcát, de most már teljes hosszában. És akkor mozgást láttam, nem messze a Potter-háztól, talán kettővel mellette. Amennyire a jeges út engedte, megszaporáztam a lépteimet, és barátnőm követett.
Mikor a kérdéses házhoz értem, lelassítottam. Résnyire nyitva volt a bejárati ajtó, és remegő gyertyafény szűrődött ki rajta, suttogó hangok kíséretében.
- Bemenjünk? - kérdezte aggódva Lucie.
- Nem tudom - feleltem feszülten, és próbáltam úgy állni, hogy jobban belássak az ajtórésen.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - suttogta a lány.
Ránéztem, és észre kellett vennem, hogy Lucie fél. Nem volt gyáva, bizonyította a DS akciókon, de ez már sok lehetett neki.Egy darabig még tépelődtem, hogy mit tegyek. Megfordult a fejemben, hogy vissza kellene fordulni - elsősorban Lucie miatt, nem akartam, hogy valami baja legyen - de akkor sikítást hallottam. Nem érdekelt többet, hogy mi lehet oda bent, belöktem az ajtót, és berontottam a házba. Lucie habozott egy pillanatig, de aztán követett. Szeme elszántan csillogott, meglehet még most is sápadt volt.
Alig volt valami fény, és embert sem láttam. Fentről viszont hangok hallatszottak; dübörgés, kiabálás...
- Arra! - suttogtam, és felkapaszkodtam a meredek lépcsőn. Már fél úton jártam, amikor észrevettem, hogy barátnőm megint megtorpant. - Mi van? - kérdeztem, de közben nem álltam meg, csak lelassítottam.
 - Egyikőnknek maradni kéne - jelentette ki, és tudtam, hogy ezt nem a félelem mondatja vele - Őrködni.
- Egyedül? - kérdeztem, aztán megráztam a fejem. - Gyere!
A lány végre utánam jött.
Fent csak annyit láttam, hogy sötét van és rendetlenség - aztán minden figyelmemet egy hatalmas kígyó tágra nyitott szája kötötte le...
- Stupor! - sikította Hermione, de az átok célt tévesztett.
- Vigyázz! - kiabáltam Luciera, és a lány az utolsó pillanatban ugrott félre a kósza átok elől. Hermione megint megsuhintotta a pálcáját, és kilőtt valamilyen átkot a hatalmas kígyóra, de az elhúzódott előle. A fénycsóva oda-vissza pattogott a helyiség teljes hosszában, a plafon, a padló és a négy fal között.
A kígyó ezen végleg bedühödött; megindult felém a földön csúszva, és én a sarokig hátráltam. Előreszegeztem a pálcámat, de nem jutott eszembe semmi épkézláb átok, aminek hasznát vehettem volna....
- Ne! - kiáltotta Harry, mire az állat felé fordult, és mielőtt bármit tehettünk volna, a fiú felé vette az irányt.
Az átok továbbra is ott pattogott, és Harry egyszer csak felkiáltott fájdalmában. A kígyó megmarta...
Elindultam felé, hogy segítsek, bár nem tudtam, hogy mit tehetnék. Már majdnem odaértem, amikor a hatalmas hüllő a testemre tekeredett, és a következő pillanatban éles fájdalom hasított a karomba, majd az oldalamba is...
Könnybe lábadt a szemem, és szédülni kezdtem. Már meg sem tudtam mozdulni, csak lerogytam a földre, miközben egyre homályosabban láttam.
- Hermione! Jön! - a kiáltás Harry szájából hangzott el, de nem tudtam, kire utal. Legalábbis egy darabig. Aztán rádöbbentem, de azt kívántam, bár csak ne így lett volna.
A falba kapaszkodva feltápászkodtam, és minden maradék erőmet összeszedve odabotorkáltam a többiekhez, akik az ablak mellett álltak, egymásba kapaszkodva. Megszorítottam Lucie felém nyújtott kezét, és a következő pillanatban eltűnt alólam a talaj. Jött a jól ismert szorító sötétség, amit friss, hideg levegő váltott fel. Aztán elhaltak a hangok, és elsötétült körülöttem a világ...

Sziasztok! 

Íme egy hirtelen fejezet!

Remélem örültök neki! :D 

Ezt a sok szavazás miatt kapjátok. ;)

Figyelgessétek a blogot, mert nem sokára megint kell,

és ez már a döntő! Szóval ezen múlik, hogy jön-e a 

két +fejezet, avagy sem. ;)

Milyen lett? 

Giger :)