Lassan közelebb mentem, és rátapasztottam a fülemet az ajtóra.
Sírás, halvány nevetés, beszédhangok, néha egy-egy örömteli kiáltás.
Összeszedtem magam, és benyitottam. Néhányan felém fordultak. Egyetlen egy halálfalót sem láttam, csak diákokat, Rend-tagokat, családokat. A négy asztal körül ültek, beszélgettek, hol vidáman, hol gyászban.
- Lisa! - Lucie és Anthony szaladt felém. Mindketten borzalmasan festettek, fáradtak, koszosak és megviseltek voltak - de mosoly terült szét az arcukon.
- Végre! - nevetett Lucie, és a nyakamba borult. - Nem tudtam elképzelni, hogy hol vagy, vagy mi van veled...Hogy egyáltalán élsz-e.
- Élek - mondtam. - De magyarázzátok már el, hogy mi van itt, mert semmit sem értek.
- Harry van - jelentette be Anthony. - Az van, hogy megmentett minket. Voldemort halott.
- HOGY MI? - kiáltottam, és hátra ugrottam. Hatalmasat dobbant a szívem. - Te jó ég! Ez...ez...
- Csodálatos - bólintott Lucie, és újra elnevette magát. Valahogy a halottakra akkor nem is gondoltunk.
- Harry hol van? - kérdeztem. Valahogy a dolog részletei nem érdekeltek.
- Rajongói gyűrűjében - fintorgott Anthony. Egyáltalán nem illett oda a viselkedése. Olyan volt, mint aki valami nagyon büdöset szagol, vagy csak folyamatosan a lábán állnak. Mindenki más boldog volt. Lehet, hogy gyászoltak, de örültek is.
- Valami baj van? - kérdeztem. Valamiért görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam megmondani, hogy miért, de annyira nem is tartottam fontosnak.
- Baj? Nincs baj.
- Nekem nem úgy fest.
- Arról nem én tehetek. Kérdezd meg a "Kis Túlélőt", elvégre vele nagyon jól megértitek egymást.
- Mi a..? - kezdtem, de addigra a fiú elment onnan. Nem mintha nem értettem volna, hogy miről van szó. Nagyon is értettem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Most döbbentem csak rá, hogy Anthony nem tudott az egészről semmit. Abban a hitben volt, hogy én őt szeretem - vagy csak ezt akarta hinni.
Lucie közben szintén eltűnt onnan. Nyilván nem akart láb alatt lenni, vagy csak nem volt kedve végighallgatni ezt az egészet.
Eldöntöttem, hogy megkeresem Harryt, és eldöntöm azt, amit már régen el kellett volna döntenem. A baj ott kezdődött, hogy nem tudtam, hogyan döntsek...
Kerülgettem az embereket, szememmel folyamatosan egy valakit kerestem. Néhányan megszólítottak, de nem válaszoltam. Van még idő mindenre. Most ez a legfontosabb.
Folyamatosan kattogott az agyam. Erre vágytam mióta ismerem, és most itt van. De kételkedtem benne. Folyamatosan motoszkált bennem valami. Valami azt súgta, Harry továbbra sem szeret, csak csodál a kitartásomért, és a szeretetemért. Az, hogy elveszem Ginnytől, nem helyes, mert ők igazán szeretik egymást. Most kell döntenem - de a döntés nem jött.
Vagy elengedem, és megpróbálom elfelejteni. Maradok Anthnyval, megbeszélem vele, hogy mi is történt, és élem az életem. De akkor is örökké ott lesz a tudat: a lehetőségem megvolt.
Vagy vele maradok, és szerelemben élhetek... És azzal, hogy Ginny ezért marad egyedül, és nem lehet boldog se ő, se az, akit szeretek...
Mindenesetre egyik sem hangzott jobban.
- Ebbe fogok beleőrülni - morogtam, és tovább kerestem.
Megláttam Ront és Hermionét. A lány Ron ölébe hajtotta a fejét, ő pedig a bozontos hajzuhatagot simogatta. Arcán egyszerre volt szerelmes boldogság és gyász.
Nem akartam megzavarni őket, és Harryt amúgy sem láttam a közelben, úgyhogy inkább tovább mentem. Nem sokkal később végre meg is láttam. Vettem egy nagy levegőt és oda mentem hozzá.
- Harry - kezdtem. Ő megfordult, és elmosolyodott.
- Aggódtam - mondta, és átölelt. Én nem ellenkeztem, de nem is viszonoztam. Már gyűltek a könnyek a szemem sarkában.
- Itt vagyok...És te is. De Ő legalább nincs itt...
Nem mondott semmit. Látszólag kényelmetlenül érezte magát a hős szerepben.
- Gondolkodtam - tértem rá a témára. Ő megint csak nem felelt. - Miért csináljuk ezt? - fakadtam ki, és leültem egy üresen álló székre.
- Hogy érted? - kérdezte, és leült velem szemben.
- Tudod te - lassan vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam lenyelni a könnyeimet. - És az is, hogy nincs értelme.
- Miért is?
- Mert te nem szeretsz.
- Ezt már tisztáztuk.
Rájöttem, hogy ezzel így nem megyek semmire. Elhatároztam, hogy taktikát váltok. Úgy intézem, hogy Harry se érezze magát kellemetlenül soha emiatt...
Közben észrevettem, hogy Ginny a családjával együtt nem messze ül tőlünk, és figyelni kezd a beszélgetésre.
- De én nem szeretlek téged - jelentettem ki kicsit emelt hangon, és amennyire csak tudtam, határozottan és meggyőzően. - Nem ismertem a saját érzéseimet, félrevezettem...Saját magamat! Sajnálom, hogy ebbe neked is bele kellett keveredni. És köszönöm. Köszönök mindent. Minden jót Harry.
Azzal felálltam, és még mindig uralkodva magamon elvegyültem a többiek között. Aztán berohantam egy kisebb ajtón, becsuktam, a falnak támaszkodtam, és sírni kezdtem, amilyen halkan csak tudtam.
- Helyesen döntöttél - mondogattam magamban. És így is gondoltam. Az lesz a legjobb, ha mostantól senki nem tudja, hogy igazából mit érzek, csak én. A többiek maradjanak csak meg abban a hitben, hogy én rontottam el, én csináltam rosszul egészen eddig, és igazából nem szeretem...
Anthonyval pedig beszélni fogok. Elmondom, hogy mi is történt, hogy csak egy butaság volt.
Eltartott jó ideig, amíg összeszedtem magam.
- Ezután nem mutathatsz semmit - suttogtam magamnak.
Megtöröltem az arcom, kifújtam az orrom, aztán résnyire kinyitottam az ajtót, és kilestem, hogy látna-e valaki, ha most kimegyek. Éppen nem figyelt senki, úgyhogy kisurrantam és halkan becsuktam az ajtót.
Láttam Harryt is, aki most két barátja felé tartott, kissé még mindig meglepett arccal. De nem foglalkoztam vele, most Anthonyt kezdtem el keresni a szememmel.Szerencsére elég gyorsan megláttam.
Összeszorult a szívem a látványtól. A fiú egyedül ült, maga elé meredt, és teljesen sápadt volt. Hirtelen elhatározással hátulról mögé osontam, és átöleltem.Ő, mintha érezte volna, hogy jövök, megfordult és az ölébe vett.
Sokáig ültünk így, és végül megint nekem kellett megtörni a csendet.
- Nem tudtam mit tegyek - suttogtam. - Hülye vagyok... De szeretlek. És őt nem.
Nem felelt.
- Haragszol rám? - kérdeztem halkan, és a szemébe néztem.
- Szeretlek - mondta, és elmosolyodott, ami megnyugtató volt. - Ha nem lennél hülye, hozzád se szóltam volna.
- Ez az egész olyan, mint egy félresikerült szerelmi történet - reszkető nevetés-szerű hangot hallattam. - Amiben én vagyok a fő gonosz.
- Ebben nincs olyan. És most már mindegy. - tartott egy rövid szünetet, aztán még komolyabbra váltotta a hangnemet - Fiatalok vagyunk Lisa, de... Én nem érzem annak magam. És végül is nagykorúak vagyunk. Én szeretlek. - rövid szünet. Előre féltem attól, ami most következik. Csak reménykedtem, hogy nem gondolja komolyan. Ez korai...
- Gyere hozzám, kérlek.
Egy pillanatig dermedten ültem, aztán megerőltettem magam, és elmosolyodtam.
- Legyen - nevettem. Megpróbáltam minél őszintébbnek tűnni. Hiszen akárhogy akartam... Nem voltam szerelmes.
- Végre minden helyre jön... Úgy alakulhat, ahogy régen is szerettük volna.
- Ahogy szerettük volna - suttogtam, belül pedig megsemmisültnek éreztem mindent. De legalább a többiek boldogak lehetnek. És ez erőt adott...
Sziasztok!
Itt a vége. Lisa roxforti története befejeződik.
Ettől függetlenül még fogok hozni részeket,
igazából a további életével kapcsolatban,
de ez már nem lesz sok.
Köszönöm szépen minden kedves
olvasónak, aki eddig velem volt.
Nagyon szerettem ezt a történetet írni,
és Lisa most már hozzám tartozik.
Nem gondoltam volna, de megszerettem,
pedig csak egy fejemből kipattant, kitalált valaki...
Hát akkor majd még jön az a pár rész.
A véleményeteket most is várom! ;)
Giger
