Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem arcod tükre az, hanem szívedé...
És a tükör, a többi bűbájjal ellentétben odalent, biztosan jól működött, nem romolhatott el. Nem értettem, hogy lehet ez, miért van így. Meg voltam zavarodva, és ezt az érzést nem oszthattam meg senkivel, nem kérhettem tanácsot, ez csak az enyém volt. Az én érzésem, az én problémám.
Régen éreztem azt, amit most: hogy amit igazán szeretnék, az sohasem lehet az enyém, hogy a teljes boldogsághoz hiányzó mozaik darabka elveszett, és sohasem lesz meg, sohasem alkot teljes mintát. És ez az egy hiány, ez az apró rés beárnyékolhatja az egész életem, mert nem tehetek ellene semmit.
Milyen szerencsés ember Ginny - futott át hirtelen az agyamon. Igen, szerencsés, hisz mióta csak ismeri Harryt szereti - akárcsak én - de az ő vágya teljesült, most is együtt vannak.
Nem voltam féltékeny. Örültem Ginny örömének, és annak is, hogy Harry boldog - nem velem, de legalább boldog. Legalább ezt elmondhattam, ha már mást nem is. Velem talán soha nem lenne olyan jó kapcsolata, mert nem engem szeret...
Nem tehetsz semmit - ismételgettem magamban. De hiába... Folyton egy kép lebegett a szemem előtt, az a kép, amit a tükörben láttam.
Megint potyogni kezdtek a könnyeim. Nem tehetsz semmit, nem tehetsz semmit...Nem tehetsz semmit... Én Anthonyt szeretem, tudom... Vagy nem is...
És mindig beúszott a szemem elé Padma képe is, ahogy azt suttogja: Vágy.
Végül is igaza volt. Lehet, hogy nem a legbátrabb, és makacs, de ebben igaza volt. Tudott valamit, amit én nem.
- Lisa, minden rendben? - kérdezte halkan Ginny, és leült mellém. Én nem akartam a szemébe nézni, elfordultam hát, és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Igen... Persze - mondtam kissé náthás hangon.
- Nekem nem úgy néz ki - csóválta a fejét Ginny.
- Pedig így van.
Még mindig nem néztem rá, inkább a padlót bámultam. Éreztem, hogyha csak ránéznék, előtörne belőlem minden.
- Lisa, mit láttál a tükörben? - kérdezte hirtelen.
Hallgattam egy kis ideig, mert nem tudtam, mit tegyek. Feleljek-e egyáltalán, és ha igen, akkor mit, mennyit mondjak...
- Valamit, amit nem kellene benne látnom - feleltem végül, továbbra is a padlót fixírozva.
- Konkrétabban?
Megint a hallgatás mellett döntöttem. Nem akartam hazudni a lánynak, de az igazat sem akartam megmondani, a harmadik és egyben utolsó választás pedig a csendes várakozás volt. Ginny nem erőltette a dolgot, látszólag arra várt, hogy én szólaljak meg előbb. Végül húsz perc hallgatás után megunta a játékot.
- Harryt? - kérdezte, mire én olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy belerándult a nyakam.
- Mi...? Hogy...? Dehogy...- dadogtam a nyakamat masszírozva.
- Borzalmasan hazudsz - mondta Ginny, és önkéntelenül is elmosolyodott.
- Jól van, igen! - pattantam fel, és most kőkeményen a szemébe néztem. - Igen, és ezt híresztelheted, vagy utálhatsz érte, de ez van és kész! Nem tudok ellene mit tenni, pedig hidd el, hogy szeretnék!
- Nem utállak, és eszem ágában sincs híresztelni - mondta halál nyugodtan, és ő is felállt.
- Ki mondta meg? - kérdeztem, egy pár másodperces hallgatás után.
- Hermione - hangzott a tömör felelt. Nem ért teljesen váratlanul, ennek ellenére feldühített. Tessék, így bízzon az ember bárkiben is. Valószínüleg ez az arcomra is ki volt írva, mert Ginny így szólt:
- Nem tett vele rosszat, hidd el.
- Na peersze! - gúnyolódtam.
- Tényleg nem - jelentette ki, mielőtt folytathattam volna. - Egy cipőben járunk, Lisa.
- Hogy-hogy? Ez hülyeség! Már miért járnánk egy cipőben?
- Szakítottunk Harryvel - mondta csendesen Ginny. Én meg sem bírtam szólalni, egyszerűen nem kaptam szikrát. Mi van?!
- Ne haragudj, de... Mégis miért?!
- Azt mondta, meg akar védeni.
- Én a helyeben szembe szálltam volna vele...
- Azt tettem... Mondtam, hogy vállalom a kockázatot, de azt mondta, ő nem.
- De téged szeret! - fakadtam ki - Szeret, és ha vége ennek az egésznek, újra együtt lesztek! Nekem nincs esélyem, érted? Ettől rettegtem első óta! Hogy olyan után futok, aki soha nem fog szeretni!Aztán most két évig úgy volt, hogy találtam más, olyat akivel jól érzem magam, de ma ez a világ, amit magam köré építettem összeomlott! Összeomlott, és nincs többé! Olyan dologra támaszkodott, ami soha nem is volt az enyém, csak abban a tévhitben ringattam magam, hogy mindig is az enyém volt! És nem tehetek semmit, mert gondolhatom, hogy mégsem így van, mehetek másokhoz, de attól még nem változik meg a helyzet... Minden marad a régi... A régi vágy...
Ismét erőt vett rajtam a sírás, és inkább otthagytam Ginnyt. Nem haragudtam rá, és nem is szégyelltem magam. Egyszerűen egyedül akartam lenni.
A következő két hétben egyre többen érkeztek a Szükség Szobájába. Carrowék és Piton úgy látszott, bekeményítettek, és elhatározták, hogy a teljes DS-t elteszik láb alól. Nagy bosszúságukra még egyetlen embert sem sikerült elkapni, és Piton hiába sejtette, hogy hol vagyunk, a pontos helyet nem találhatta meg.
Neville a Szoba mágiájának szakértője lett: mindent megoldott. Illetéktelenek nem juthattak be, de a menekülő diákok előtt mindig megjelent egy sohasem látott ajtó, ami ide vezetett. Ételt ugyan nem kérhettünk, de mikor elég éhesek voltunk, nyílt egy átjáró a Szárnyas Vadkanba, és a kocsmáros etetett minket azóta is. Egyre nagyobb lett a helyiség, megjelent pár Hugrabugos zászló, és még jó néhány függőágy, valamint egy minden luxussal felszerelt mosdó.
Én a magam részéről továbbra is meglehetősen rosszul éreztem magam, meglehet a barátaimnak nem akartam mutatni. Lucie és Anthony odaálltak elém, és kijelentették, hogy megbeszélték a dolgokat, és nagyon szégyellik a viselkedésüket. Ennek ellenére kevés időt töltöttem velük, és rákaptam az éjszakai mászkálásra - vérfarkas képében. Amikor már mindenki elaludt, én átváltoztam, kiosontam az ajtón (ami mindig máshova vezetett) és körbejártam a kastényt, néha még a Tiltott Rengetegbe is bemerészkedtem. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, körbefutottam a Fekete tavat, és az járt a fejemben: Miért nem lehet minden ennyire egyszerű?
A legnagyobb baj az volt, hogy nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Néha úgy gondoltam, el kell felejtenem, Anthony mellett maradnom, és tovább élnem az életem. Máskor viszont eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne tényleg összejönni Harryvel, de ezután mindig eszembe jutott, hogy ez lehetetlen.
- Gyertek gyorsan, megvan! - kiáltott Seamus, kizökkentve töprengésemből. A varázsvevő mellett ült. Minden este ez volt; próbáltak rácsatlakozni a Potterfigyelőre, hogy végighallgassák a műsort. Engem ez nem nagyon érdekelt, volt elég gondom, nem akartam minden nap a halottak listáját hallgatni. Most is csak beültem a függőágyamba, és megpróbáltam magam minél kisebbé és jelentéktelenebbé összehúzni.
- ...de nem feledkezhetünk el azokról sem, akik az életüket adták az ügyért. - na tessék, gondoltam. Legjobb lenne befogni a fülem, nem akarok ilyenekre gondolni sem... - Lehet, hogy a trio csak kis híján veszett oda, de ma hosszú azoknak a listája, akik nem voltak ilyen szerencsések - mondta szomorúan Lee, én pedig gyorsan odafordultam. Kezdett érdekelni a dolog. Miután felsorolta a szerencsétlenül járt muglikat és mágusokat, egy perces némaság következett.
- Most pedig hallgassuk meg Romolus beszámolóját a tegnap történtekről! Mi történt a hőseinkkel, Romolus?
- Nos Folyó, biztosat én sem mondhatok, hisz nem voltam ott. - hallatszott Lupin hangja - De azért kiszivárgott néhány információ. Azt bizonyára ti is tudjátok, hogy Harryék egy titkos feladat miatt vannak távol tőlünk. A tegnapi nap folyamán a fejvadászok rájuk találtak, és szinte az is biztos, hogy a tabu miatt, amit Tudjukki nevére tettek.
- Hát igen, azzal nem árt vigyázni. - mondta Lee - Király biztos tudna róla mesélni.
- Tudna - hagyta rá Lupin, majd folytatta - Elvitték őket a Malfoy - kúriára, de többet nem igen tudunk a szökésükről sem. Annyi biztos, hogy jól vannak, és Tudjukki megbüntette az ott talált Halálfalókat.
- És most hol vannak Harryék? - kérdezte Lee.
- Tudtommal a Rend egyik tagjánál, de többet nem mondhatok, biztonsági okokból.
- Persze, ez érthető. Köszönjük Romolus!
- Nincs mit. - felelte Lupin.
- Most pedig hallgassuk meg Király a....
A többire már nem figyeltem. Tehát Harryék megvoltak, de megszöktek... Egyre jobban érdekelt, hogy miért vannak még távol, és hogy mikor térnek vissza - ha egyáltalán visszajönnek.
Kezdett elegem lenni a dologból. Ez már nem Roxfort, hanem valami feketemágia iskola, vagy ilyesmi...
Fáradt voltam, nagyon fáradt. Hanyatt dőltem a függőágyon, és a plafonra függesztettem a tekintetemet. Tompa zümmögésként érzékeltem a varázsvevőből kiszűrődő hangokat.
Az utóbbi időben szinte semmi mást nem csináltam, csak magamat vizsgálgattam. Egyre furcsább kérdéseket tettem fel magamnak, amelyekre egyszerűen nem tudtam válaszolni. Ha irányíthatnám a sorsot, most mit tennék? Harry valaha gondolt-e rá, hogy mi lenne, ha szeretne? Eszembe jutott a levele, amit régen küldött: Szeretnélek szeretni...
Én is szeretném, ha szeretne, de tehetek-e egyáltalán valamit?
Van-e élet a halál után? - valamiért ez volt a következő gondolatom. Nem tudom mi8ért, és nem tudom honnan jött. Ezen rágódtam, és végül belealudtam a gondolkodásba.
Sziasztok!
Íme a következő fejezet!
És számomra egy létfontosságú kérdés a
rendszeres olvasóimtól:
Mit gondoltok, milyen a desing?
(csak mert azt írták chatba, hogy borzalmas...)
Várom a véleményeket! ;)
Giger
