Hatvanhatodik fejezet

DS-en semmi különös nem volt, nem terveztünk be új akciót, és a barátaim el se jöttek.
Csak megvártuk, amíg a többiek szépen lassan kivonulnak, aztán odamentünk Neville-hez.
A fiú a párnák elpakolásával foglalkozott, és halkan dudorászott közben. Látszólag jó kedvében volt.
- Neville...- szólt tétován Ginny. Most éreztem a hangján, hogy borzasztóan izgul, talán kicsit ideges, és ijedt is volt.
- Igen?
- Öhm... Hallottunk valamit....- mondtam én, mert Ginny leblokkolt.
- Mit? - kérdezte, és kicsit ijedt arcot6 vágott hozzá. Sejthette, hogy valami nincs rendben. - A DS-el kapcsolatban? Baj van, Lisa?
- Eléggé - feleltem halkan. - Hallottuk Pitont és Carrowékat beszélgetni... Rólad volt szó.
- Rólam? Mi a baj?
Mivel nem bírtam megszólalni, végül Ginny vette át a szót, aki kicsit összeszedte magát. Szóról-szóra elismételte a rövidke beszélgetést. Neville arca meglepetést tükrözött, aztán ijedség vette át a helyét, végül harag tört ki belőle.
- Elegem van ebből! - fakadt ki, mi pedig hátráltunk egy lépést. Meglepett ez a reakció, egyáltalán nem erre számítottunk.
- Nekünk is, hidd el... - próbáltam nyugtatni, de gyorsan feladtam.
- Meddig mennek még el?! Nem elég a sulin kívül gyilkolni, mostantól a diákok is életveszélyben vannak? Mi lett a Roxfortból...? Mi lett a varázslóvilágból?!
- Neville...
- Elsőben úgy kezdtük, hogy minden tökéletes volt, aztán egyre rosszabb lett a helyzet! Ráadásul a trio nélkül semmit sem érünk!
- Ne mond ezt! - szóltam kétségbeesve. - Ez nem így van! Nézd meg mennyi mindent tettünk nélkülük is! És ők kint folytatják a harcot, és Tudodki el fog bukni, érzem!
- És az mit számít? - Neville keserűen felnevetett - Az, hogy érzed? Nem jelent semmit Lisa, nincs esélyünk...
- De igenis van! - emelte fel a hangját Ginny - Ha Harry eddig akárhányszor szembenézett Tudodkivel, mindig győzött, akkor most sem lehet másképp! Bíznunk kell benne!
- Bíznunk kell benne, de már több mint fél éve ez megy! Rájuk bízzuk az életünket, de ők még csak azt sem jelzik, hogy léteznek-e még...
- Léteznek - jelentettem ki eltökélten.
- Ezt is érzed, mi? - kérdezte kissé gúnyosan Neville.
- Igen - mondtam, és a szemébe fúrtam a tekintetem. - Figyelj rám! Én eddig ha valamit ennyire biztosan éreztem, az úgy volt. Nem dicsekedni akarok vele, ez így van és kész. Tudom, hogy Harry, Ron és Hermione megoldják, és abban is biztos vagyok, hogy Tudodki még ebben a tanévben meg fog halni.
A fiú sokáig meredt rám, és láttam a szemén, hogy szépen lassan lecsillapodik. Ginny is engem nézett, fürkésző tekintettel, mintha valamit keresne rajtam. Percekig álltunk így, egymást nézve, néma csendben, dermedten.
Végül megint én szólaltam meg.
- Nem szabad elveszítenünk a bizalmat, mert akkor elveszünk. Tudom, hogy nehéz, nem csak neked az. A Mardekár tanulóin kívül jóformán mindenkinek. Gondolj azokra, aki most Azkabanban ülnek, csak mert mugliszületésűek...Gondolj Lunára, akiről semmit sem tudunk... Igen, ő is borzasztóan hiányzik.... De most nem tehetünk mást, mint hogy várunk. Hidd el, meglesz az eredménye. 
- Tudom.. Én... Ne haragudjatok... - motyogta a fiú, és most a földet kezdte fixírozni maga előtt. - Csak feszült vagyok... Félek...És féltem a barátaimat...
- Mi is - mondta együtt érzően Ginny.
Megint hallgattunk egy sort.
- Ki kellene találnunk, hogy mihez kezdesz - szólt végül Ginny. - El kell rejtőznöd, nem hagyhatod, hogy elkapjanak...
- De hova mehetnék? Szökjek meg?
- Nem, az lehetetlen vállalkozás - rázta a fejét Ginny.
Pár percig ismét csend volt, mert mindenki gondolkodott.
- Megvan! - kiáltottam izgatottan - Gyertek ki!
- Hova megyünk?
- Csak gyertek! - kirángattam a két csodálkozó barátomat az ajtón, majd körülnéztem, és szembefordultam a fallal.
- Gondoljatok arra, hogy kell egy jó hely, ahol hosszú ideig lehet maradni, és illetéktelenek nem találhatják meg!
- Ez jó! - suttogta izgatottan Ginny, aztán becsukta a szemét, és járkálni kezdett a fal előtt. Mi követtük a példáját. Nem kellett hozzá sok idő, újra megjelent az ajtó. Egymásra néztünk, aztán lehervadt az arcomról a boldog vigyor.
- Mi most elmegyünk Neville - szóltam csendesen.
- Lisa! Lisa!
- Ki az?
Hátrafordultam a hirtelen jött hang irányába, és Luciet pillantottam meg, Anthonyval az oldalán.
- Mi van? - kérdeztem. Ijedtnek tűntek.
- Azt hittük baj van - lihegte Lucie. Úgy tűnt, idáig futottak. - Azért jöttünk vissza, de sietnünk kellene...
- Miért, mi a baj?
- Összefutottunk Friccsel három emelettel lejjebb - hadarta Anthony, és szúró oldalát szorongatta közben. - Meglátott, és etűnt az ellenkező irányba, de szinte biztos, hogy valamelyik Halálfalónak szólt... Mennünk kell...
- De hát akkor mire vártok? Futás!
- Neville... - szólt tétován Ginny.
- Siessetek, még bejuthattok  a Hollóhát toronyba, az nincs messze... Ginny, neked is velük kellene menned.... Én bemegyek ide...
- Miért? Mi történt? - kérdezte Lucie és Anthony kórusban, de nem kaptak választ.
- De...
- Vigyázz magadra...
- Menjetek már!
Neville belépett az ajtón, ami azonnal eltűnt, és csak az üres kőfal maradt ott. Egymásra néztünk, aztán rohanni kezdtünk arra, emerről Lucieék jöttek. Csakhogy a sarkon szembe találtuk magunkat a Carrow testvérekkel...
- Futás! - kiabáltuk kórusban, és azzal a lendülettel hátraarcot csináltunk, és már rohantunk is az ellenkező irányba....
- Szólj Pitonnak! - utasította Amycus a testvérét - Most nem szöknek meg... Tudjuk már, kik azok...
Kárörvendően felnevetett, és a nyomunkba eredt, de szereztünk egy is előnyt.
Hátranéztem, és intettem a pálcámmal, de a hegyéből kiröppenő piros vénycsóva célt tévesztett, és feldöntött egy lovagi páncélt. Ez ugyan Carrownak akadály volt, de nem érte el a célját.
Nem is néztük már, merre megyünk, egy célunk volt: menekülni. Ha most elkapnak, annak borzalmas vége lesz...
Lementünk vagy tíz lépcsősoron, rejtett átjárókon futottunk át, és végül már nem hallottuk üldözőink lépteit. Ennek ellenére nem mertünk megállni, inkább megcéloztunk egy zárt ajtót.
- Alohomora! - suttogta Ginny, mire kattant a zár, és az ajtó kitárult. Sorban beosontunk rajta, majd behúztuk magunk mögött.
- Hol vagyunk? - kérdeztem alig hallhatóan. A hely nem tanterem volt, hanem mintha egy folyosó lett volna, amit évek óta elhanyagolnak. A kastély többi részével ellentétben, itt egy festmény vagy váza nem sok, annyi sem volt. A padlót vastagon lepte a por, az egyik sarokban pedig valami tárgy feküdt, ami leginkább óriási pórázra hasonlított, annyi különbséggel, hogy nem egy, hanem három nyakörv szerűség volt a hosszú lánc végén.
A helyiség közepe táján egy csapóajtó volt, de évek óta nem nyűlhatott hozzá senki; azt is por és kosz lepte, a fogantyúja pedig rozsdás volt.
- Hol vagyunk? - ismételtem egy árnyalatnyival hangosabban.
- Fogalmam sincs - felelte Anthony. - Sohasem jártam még itt.
Kívülről hirtelen hangok szűrődtek be.
- Innen nem nyílik ajtó... Merre mehetnénk? - kérdezte riadtan Lucie.
- Erre - suttogta Ginny, és a csapóajtóra mutatott.
- Biztos? Nem tudjuk, hova vezet... - mondta bizonytalanul Anthony.
- Van jobb ötleted? - kérdeztem, és Ginnyvel együtt felemeltük a csapóajtót.
- Lumos! - fény gyűlt a pálcám hegyén, és bevilágítottam a nyílásba. - Nagyon mély lehet. Nem látni az alját...
Kint azonban egyre jobban lehetett érteni az emberhangokat, ezért erőt vettünk magunkon, és a mélybe vetettük magunkat. Ginny velem zuhant, a többiek kicsit később ugrottak.
Már épp kezdtem félni, hogy kőpadlón landolunk, és nem éljük túl, amikor talajt fogott a lábam. A pálcám még mindig világított, így láttam, hogy amire estünk nem más, mint valami kiszáradt, vastag növényréteg. Nem sokkal később mindenki megérkezett.
- Istenem, azt hittem meghalunk - nyöszörgött Lucie. Senki más nem szólalt meg, csak feltápászkodtunk, és mindenki meggyújtotta pálcája hegyén az apró lángocskát. Nem messze volt egy ajtó, oda léptünk.
- Kinyissam? - kérdeztem, mivel én raktam a kezem a kilincsre.
- Ne álljunk meg itt. - mondta Ginny - Így nem juthatunk ki.
Ezen még nem is gondolkodtam, hogy innen ki is kell mennünk valahogy - pontosabban fel - de jelenleg inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és lenyomtam a kilincset. Egy magas mennyezetű teremben találtuk magunkat. Semmi különös nem volt ott, hacsak az nem, hogy a padlón poros és rozsdás, szárnyakkal felszerelt kulcsok hevertek. A terem másik végén újabb ajtó nyílt, benne egy ilyen szárnyas kulccsal.
- Mik ezek? És miért vannak itt? - kérdezte Anthony.
- Kérdezz két könnyebbet - csóváltam a fejem. - Menjünk tovább!
Az ajtó résnyire nyitva volt, de nehezen tudtunk csak akkora rést csinálni, hogy mind kiférjünk, mert megakadt a padlón. Nagyon régen járhattak itt utoljára, legalább öt éve.
A következő helyiség megint más volt. Leégett fáklyák szegélyezték, és a padló kockás volt, mint egy óriási sakktábla....
És akkor megértettem, mi ez a hely. Hermione már mesélte, hát persze, miért nem jutott hamarabb eszembe. Ginnyire néztem, akinek szintén most juthatott eszébe a megoldás, mert arca az én izgalmamat tükrözte.
- Tudom már, mi ez a hely! - kiáltottam, mire Lucie és Anthony rám meredtek.
- Mi? - kérdezték kórusban.
- Itt volt elrejtve a Bölcsek Köve! Hermione mesélt erről a helyről, felismerem! Csak már régen nem járt itt senki, azért néz ki így.
Körülnéztem a terembe, és megláttam az összetört sakkfigurákat.
- Azta...! - suttogta Lucie.
- De hogyan jutunk ki? - kérdezte Anthony.
- Nem tudom, de szerintem mennyünk tovább. - feleltem, és kinyitottam a terem végében lévő ajtót.  Az egy nagyobb terembe vezetett, ahol nem volt más, csak egy hatalmas nagy csontváz...
- Te jó ég! - suttogta Ginny - Ez volt a troll... Harry mesélt az akadályokról... Ez egy troll csontváza!
- Menjünk innen - mondta szorongva Lucie - Mihamarabb kijutunk, annál jobb.
A következő teremben, mikor beléptünk, a két ajtónál bágyadt lángocskák gyulladtak ki, ahol mi álltunk, ott pirosak, a másik oldalon szénfeketék. De nem jelentettek akadályt, könnyedén átléptük őket. Nyilván kezdett kihalni belőlük a varázs.
A helyiség közepe táján egy hosszú asztalé volt. rajta hét üveg, amikbe beszáradt bájitalok voltak, és egy megfakult pergamen.
- Biztos valami feladvány volt - mondtam, és kinyitottam a másik ajtót, átlépve a pici fekete lángokon.
Ez a vége, gondoltam. Az utolsó terem nagy volt, díszed boltívekkel, és a végén egy nagy, elszíneződött tükörrel. Szépen megmunkált keretben volt, a tetején valami felirattal.
- Ez az, amire.... Csak az lehet.... - motyogtam, inkább csak magamnak. Közelebb léptem, és könnyek csordultak ki a szememből. Magamat láttam, egy kicsit kevésbé megviselt állapotban, boldog mosollyal. Mellettem anya állt, és még valaki. Valaki, aki a kezemet fogta... Aztán megcsókolt...
- Ne! - kiáltottam. Kezemet a tükörre tettem, és a földre rogytam. - Nem lehet...
A fiú, aki a tükörképemmel csókolózott, Harry volt... Harry Potter... Anya boldogan mosolygott a háttérben....
- Lisa...? Mi a baj? - kérdezte Ginny.
- Nem arcod tükre ez, hanem szívedé... - olvastam a rúnákkal írt feliratot - De az nem lehet... Én nem... Ne....
Nem szóltam mást, csak sírtam. De közben boldogan ficánkolt a gyomrom, ami nem illett össze, de ebben a helyzetben még is... Nem léphetek túl rajta... Nem élhetek azzal, akit szeretek...
Meg kellett értenem. Ilyen helyzetben kellett elfogadnom a tényt, hogy az a vágy... Az tényleg a szívem vágya, hogy nem tehetek ellene semmit, és hogy hiába nyomom el, hiába hiszem, hogy már nem érdekel, ezzel csak magamat csapom be,saját magamat verem át. És hiába nem valósulhat meg, hiába kell mással lennem, mást szeretnem, ez akkor is így van, ez akkor is örök, és eltüntethetetlen.
- Lisa, mi a baj? - kérdezte Lucie, és letérdelt mellém. Nem nézett a tükörre, de tudtam, nem is láthatná azt, amit én.
- Nem akarom...nem akarok beszélni róla - suttogtam. De össze kellett szednem magam, fel kellett állnom, nem maradhattam ott.
Anthony állt oda, nyilván mert meg akarta tudni, mi történt.
- Ez egy... ajtó! Bemegyek egy ajtón! - szólt lelkendezve - Kivezet innn...!
- Ott van! - szakította félbe Ginny kiáltása - Ott! Ez eddig nem lehetett itt... Menjünk!
Kitártuk az ajtót, és sorban beléptünk rajta. Nagyon hosszú folyosó volt, ami végül a Szükség Szobájába vezetett....

Sziasztok!

Most nagyon-nagyon érdekel a véleményetek, 

mert ezt a részt azóta tervezem, hogy elkezdtem a blogot. :)

Szóval, milyen lett? 

Írjatok! ;)

Giger <3 

Hatvanötödik fejezet

- Ne ide itt én állok!
- Akkor menj arrébb egy kicsit!
- Nem tudok, mert itt is van valaki!
- Au! Az a lábam volt...
- Bocsi Lisa, nem látok...
- Az addig oké, de meg fognak hallani minket, ha nem maradtok csendben.
- Én is erről beszélek...!
- Igen, pont az a baj, hogy beszélsz.
- Jól van, csendben leszek...
A negyedik emeleten voltunk, egy meglehetősen szűk tároló helyiségben, hajnali kettő után valamivel. A DS akciónk érdekesen sikeredett, mert a Perui instant sötétségpornak hála mi sem láttunk. Ez a Weasley ikrek legújabb áruja, és az a lényege, hogy akár hetekig is megmarad, és igazából semmivel nem lehet eloszlatni a sötétséget. Ebbe estünk bele mi is, ráadásul volt még egy probléma.
Piton szerzett valahonnan egy kísértetet, aki azóta folyton a kastélyt járja, és rendbontókra vadászik. Na, ő vett ma észre minket.
Carrowék persze azonnal ugrottak, abban a tévhitben, hogy ma végre elkaphatnak minket. De a bökkenő ott volt, hogy ez az újonnan ,,felbérelt" szellem aligha ismerte a kastélyt. Elsiklott a rejtett lépcsők és átjárók előtt, figyelemre sem méltatta a kicsi helyiségeket, és simán bedőlt a tréfás kedvű festmények útbaigazításának.Mindezek mellett a régi roxforti kísértetek, így még Hóborc is, inkább keresztbe tettek a Halálfalóknak, semmint hogy segítettek volna nekik.
- Biztos, hogy balra mentek! - hallatszott Alecto dühös hangja.
- Kizárt - vágta rá nem kisebb ingerültséggel a testvére. - Az zsákutca, nem annyira ostobák...
- Én feladom! - dühöngött Alecto - Biztos, hogy megléptek, ma már nem lesznek meg!
- Így biztos nem! - kiabálta Amycus - Megint meg fognak lépni, és akkor ennyi volt...
- Már megléptek! - szakította félbe a testvére.
Elindulhattak lefelé, mert egyre csak halkabban hallottuk a veszekedésüket. Mindenesetre még akkor sem mertünk megmozdulni, mikor már teljes volt a csend, és legalább másfél órát álltunk egymásnak préselődve. Végül úgy döntöttünk, már csak minimális kockázattal jár, ha elindulunk, és néma csendben elsurrantunk a körletünkbe.
- Ez egyre veszélyesebb mutatvány. - csóválta a fejét Padma, aki most kivételesen velünk jött.
- Valamit valamiért - mondta Lucie, és nagyot ásítva ledőlt egy karosszékbe. 
- Na jó, de ez szerintem már sok. - erősködött Padma - Nem lehet mindent kockára tenni, csak mert unatkoztok!
- Mit mondtál? - kérdezte Anthony. Elég idegesnek tűnt. - Unatkozunk?! Azt hiszed azért csináljuk, mert unatkozunk?!
- Mert akkor buta vagy - vágta rá Lucie. - Hogy mondhatsz ilyet Padma?
- Nem úgy gondolta - mondtam csendesen. - Csak neki ez kicsit sok...
- Ugyan már, hisz alig csinál valamit - horkantott Lucie. - Eljön DS-re, de azon kívül mit tesz a suliért? Pont annyit, mint egy elsős!
- Ez nem igaz - nyugodt volt a hangom, pedig igazából nagyon is kétségbe voltam esve. Én tisztában voltam vele, hogy Padma nem olyan bátor, és ezt el is fogadtam, mert attól még lehet jó ember. Neki egy ilyen akcióhoz nagyon- nagy elszántság kell...
- Az elsős többet tesz - rázta a fejét némi gúnnyal Anthony.
- Anthony! - csattantam fel. Na tessék, ennyit a ,,nyugodt maradok" tervemről...- Elég lesz!
- Miért Lucie, te mit csinálsz? - vágott vissza Padma - Egész eddig itt sem voltál, most meg irányítani próbálsz! Azt hiszed ettől fontos leszel?
- Többet tettem ebben  kétharmad tanévben, mint te egész eddig! - kiabálta Lucie elvörösödve.
- Lányok! Hagyjátok már abba, mi értelme van ennek?
De hiába minden, szavaim süket fülekre találtak. Nem ismertem rá barátnőimre. Padma elvörösödött, és a dühtől könnyek csillogtak a szemében. Lucie szőke, göndör haja égnek állt, kék szeme fagyosan csillogott.
- Tudodki él, de te csak ülsz, mintha minden rendben lenne! - visította tébolyult arccal Lucie - Te nem félted az életed? Ha azt nem is, akkor a családodét? A barátaidét?
- De igen! - kiabált vissza félig zokogva Padma - Igenis féltem őket!
- Akkor mutads meg! Bizonyítsd be, hogy nem vagy gyáva, és nem csak a rózsaszín világod érdekel!
- Lucie - suttogtam - Lucie, kérlek hagyd ezt abba... A feszültség mondatja ezt veled, nem tudod mit beszélsz...
- De tudja - szólt közbe Anthony - És valahol igaza van. Padma nem tesz semmit, így nehéz elhinni, hogy érdekli valami a világon a saját érdekein kívül.
- Érdekel! Sokkal jobban érdekelnek a barátaim, mint saját magam! - kiabált a zokogástól el-elcsukló hangon Padma.
- Akkor bizonyítsd! - visította Lucie.
- Lucie, kérlek... - motyogtam könnyes szemmel, és megfogtam, hogy felém forduljon, és a szemébe nézhessek. De a lány látszólag nem egészen volt magánál, elragadta a fékezhetetlen düh, és magával sodorta a mélybe. Lerázta magáról a kezem, és odébb lökött.
- Hagyd békén! - mordult fel erre Anthony, és odaugrott hozzám. - Ne őt lökdösd, mert másra haragszol!
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! - gúnyolódott Padma - Nincs is semmi baja, mit vagy úgy oda?
- ELÉG! - ordítottam, és kiszabadítottam magam Anthony karjaiból, majd odébb rohantam, hogy senki se érhessen hozzám, egyikőjük se legyen a közelembe... - Hagyjátok abba ezt! Mi értelme annak, amit csináltok?!
Azok hárman egyszerre kezdtek el kiabálni, mint ha mindenki megbolondult volna.
- Jól van! - mondtam végül, túlharsogva a hangzavart - Elegem van! Ki fogtok békülni! Addig nem szólok egyikőtökhöz sem, amíg nem tudtok normálisan beszélni egymással!
- De...
- Ez butaság...
- Nem érdekel! Lerendezitek ahogy akarjátok, de engem addig hagyjatok békén! - azzal sarkon fordultam, és elvonultam lefeküdni. Sokáig nem tudtam elaludni, és két szobatársam is hamarosan megjelent. Hangtalanul feküdtek le. Egyértelmű volt, hogy nem rendezték a dolgaikat, de nem érdekelt. Előbb vagy utóbb (sajnos inkább az utóbb volt valószínű) úgyis megbeszélik.


Az elkövetkezendő két hét javában azzal telt, hogy megpróbáltam néma maradni. Ez természetemnél fogva szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, de egyszer lesz ami sose volt, vagyis kivételesen be tudtam fogni a szám. Igaz, lassan kezdtem attól tartani, hogy barátaim körében örökké némának kell maradnom, ugyanis ,,büszkeség is van a világon alapon" egyikük sem kezdeményezett kibékülést. Személyes vélemény, de szerintem Lucienak kellett volna bocsánatot kérnie - legalábbis először.
De ez nem következett be, a tavasz viszont igen. Bár a dermesztő köd kitartott, valamivel melegebb lett, és néhány hóvirág is megjelent már.
- Hiányzik Luna - sóhajtott Ginny, mikor egyik nap az udvaron ültünk. Az időm nagy részét vele töltöttem mostanában, mert egyesek nem képesek a korukhoz illően viselkedni. Erre a gondolatra mindig belerúgtam abba, ami éppen előttem volt, lészen legyen az egy nagy kő, vagy egy arra járó macska...
- Nekem is - mondtam -, de nem szeretek erre gondolni.
- Én sem.. De néha eszembe jut, hogy mi lehet vele...és olyankor...olyankor rám tör az érzés, hogy hiányzik...
- És Harry? - kérdeztem csendesen.
Ginny egy percig némán meredt maga elé. Végül a szemembe nézett, és úgy válaszolt.
- Tud vigyázni magára. És egyébként szakítottunk. Attól még féltem, de tudom, hogy meg tudja védeni magát. - hangja tisztán, és erősen csengett, érzelemnek nyoma sem volt benne. Többek között ezért is csodáltam Ginnyt; mert uralkodni tudott az érzései fölött. Akármi is történt, ő nem sírt, csak vett egy nagy levegőt, és nyugodt hangon beszélt tovább.
- Ha képes volt betörni a minisztériumba, akkor bármire képes - jelentette ki eltökélten.
- Bárcsak én is képes lennék... Mindenre...
- Miért? - kérdezte Ginny, és közelebb húzódott hozzám.- Miért? - ismételte.
- Lucie, Padma és Anthony miatt..
- Ja...- Ginny lassan bólintott. - Még mindig semmi?
- Semmi - csóváltam a fejem. - Lassan én nem bírom tovább, és megszólalok... Pedig megígértem, hogy nem fogok.
- Akkor kitartás, valamikor csak megunják.
- Lehetne minél hamarabb. Lassan megőrülök.
- Dehogy is! - nevetett Ginny - Te jó ég, elkésünk! Ma DS van nyolckor, és már tíz perce elkezdődött!
- Akkor javaslom siessünk - vigyorogtam, és felpattantam a padról.
Már épp az ötödik emeleten tartottunk, amikor hangok ütötték meg a fülünket. Pár másodperc múlva rájöttünk, hogy a három Halálfaló az, így hát gyorsan behúzódtunk egy nagyobb fajta váza mögé.
- Longbottomnak mennie kell! - jelentette ki Piton.- A nagyanyjával nem mentünk semmire, ez így már nevetséges. Az a kölyök vezeti az összes többit, ha eltesszük láb alól, akkor le van róla a gond.
- És mikor? - kérdezte Amycus.
- Holnap éjjel, akkor senkinek nem lesz feltűnő. A tanároknak ne nagyon mondogassátok...
- Világos.
- Rendben.
Megvártuk amíg eltűnnek a színről, aztán sietős léptekkel elindultunk a hetedik emeletre. Nem szóltunk egymáshoz útközben, de azért a Szoba előtt megálltunk, és még mielőtt bementünk volna, szembe fordultunk egymással.
- Mit csináljunk? - kérdeztem.
- Szólnunk kell Neville-nek. - felelte szorongva Ginny - Nem igen van más megoldás. Ki tudja, mit akarnak vele. Meg is ölhetik!
- Vagy elküldhetik Azkabanba - tettem hozzá, közben egyik lábamról a másikra álltam, és éreztem, hogy izzad a tenyerem. 
- De mit tud tenni ellene...?
- Ti meg miért nem jöttök be? - kinyílt az ajtó, és Neville lépett ki rajta. - És hol voltatok?
- Öhm.. Izé... Elfelejtettük - dadogtam, és jelentőségteljes pillantást vetettem Ginnyre.
- Az addig oké, de szerintem be kellene mennünk - mosolygott a fiú.
Kitárta az ajtót, mi pedig besurrantunk mellette, és leültünk a helyünkre.
- DS végén megmondjuk neki - súgta Ginny, majd választ sem várva felpattant, és a fiú mellé sietett, hogy elkezdjék a találkozón folyó témák bemutatását.

Sziasztok!

Nos, egy kis ideig van internet, így 

gyorsan befejeztem a fejezetet. 

Egy kis karácsonyi ajcsi. :D 

Milyen lett?

Giger

Hogy az a....

Sziasztok, drága olvasóim!
Nos, meg kell hogy mondjam, borzalmasan dühös vagyok, melynek oka nem más, mint az, hogy otthon elszállt az internet, és ki tudja, mikorra tudják megcsinálni. 
Ebből következik, hogy egy ideig (nem tudom pontosan, hogy meddig, de semmi jót nem ígérhetek...) nem lesznek új fejezetek. 
Most máshol vagyok, és épp hogy annyi időm van, hogy ezt elmondjam nektek.
Tehát, lényeg a lényeg, egy darabig ne várjatok fejezeteket. Nagyon sajnálom a dolgot, higgyétek el, talán nekem a legrosszabb emiatt... :(
Giger

Hatvannegyedik fejezet

A nagyinak elmesélni a történteket, és ezzel együtt megnyugtatni, nem volt egyszerű feladat. Párszor meg kellett állni a sírásszünetek miatt, ugyanis azt hitte meghaltunk, és eléggé önkívületi állapotban volt.
Aztán elérkezett a szünet utolsó napja. Főleg pakolással telt, de még egyszer köpköveztünk egyet, és sétálni is elmentünk.
Az állomásra hoppanálással jutottunk el. A peronon rengeteg Roxfortos diák ácsorgott, elvégre szinte mindenki hazautazott  a szünetre.
Nagy nehezen feljutottunk a vonatra és lefoglaltunk egy még teljesen üres fülkét. Nem sokkal később a DS java része is megérkezett, aminek következtében már levegőt venni is alig lehetett. Mire mindenki felszállt, bőven elmúlt 11 óra, ami életemben először fordult elő. Érdekes volt, mert jó, többen voltunk ebben az évben, mint máskor, de év elején nem indultunk késve. Nyilván mindenki a lehető legtöbb ideig együtt akart lenni a családjával...
- Történt veletek valami érdekes? - kérdezte Ginny, kizökkentve mélázásomból. Senki sem tűnt túl vidámnak.
- Semmi különös - morogta Neville. - Életemben először nem akartam vissza jönni a szünet után..
- Ismerős - bólintott keserű fintorral az arcán Hannah.
- Velünk történt valami - szólaltam meg. - Hihetetlen volt...
- Mi történt?
- Hogy-hogy veletek? Ki volt még ott?
- Lucie - feleltem. - Ki mentünk a temetőbe, és ott összefutottunk Harryvel és Hermionéval.- Mindenki elképedt, én pedig belefogtam a történetbe. Ők pedig elkerekedett szemekkel hallgatták, és egyszer sem szóltak bele. Mire befejeztem, már dél is elmúlt, annyira sikerült elhúzni a dolgot.
- És megúsztátok! - nyögte ki végül Anthony, miután elhallgattam, és ezt vagy tíz perces csend követte.
- Megúsztuk - ismételtem halkan, és elmosolyodtam.
- Jó lehetett találkozni velük - motyogta Ginny. - Ron... Jól van? Úgy értem nem...nem volt baja?
- Én nem vettem észre, hogy baja lett volna - válaszoltam csendesen. Ginny látszólag kicsit megkönnyebbült.
Ezután a mi kalandunkat elemezgettük tovább, majd a legközelebbi DS találkozóról, és akció ötletekről volt szó. A gond csak az volt, hogy kezdtünk kifogyni a jó ötletekből, és egyre nehezebb volt a lebukás veszélye nélkül megoldani a dolgokat.
- Ugyanazt a dolgot, amit már csináltunk, nem lehet újra. - jelentette ki Neville - Akkor sokkal nagyobb lehet a lebukás veszélye. Gondolhatják, hogy az akciók mögött ugyan az áll, nem pedig más és más.
- De ennyi ötlet a világon nincs! - vetette ellen Padma - Mit tehetünk még?
- Nem tudom, ezt kellene kitalálni...
- A tűzijátékosat megismételhetnénk - makacskodott Padma.
- Nem lehet! - rázta a fejét Ginny - Van fogalmad róla, mi lenne, ha lebuknánk? Mehetnénk mind az Azkabanba!
- Vagy a föld alá - tette hozzá vészjóslóan Hannah.
- Ennyit azért nem ér meg - csóválta a fejét Anthony.
Mire megláttuk a Roxfort ablakain kiszűrődő fényt, már teljesen sötét volt, és a hó is esni kezdett.A vonaton lévő meleg után a hideg havazás szúrós tüskék záporának hatott, ráadásul a fiákerek sem voltak ott. Némi várakozás után bosszúsan vettük tudomásul, hogy gyalogolnunk kell, és szépen fogalmazva, nem önként és dalolva indultunk neki a jegyes lejtőnek.
- Már csak ez hiányzott - zsörtölődött Padma, aki ráadásul elhagyta a vonaton a sapkáját.
A sötétben a séta egyáltalán nem volt kellemes, és mindenki megpróbált minél gyorsabban, és a többikhez minél közelebb haladni.
- Miért nem jöttek a kocsik? - tette fel a kézenfekvő kérdést Lucie - Valami gond van...?
- Nem hiszem, szerintem csak Pitont nem érdekli, hogy mi van velünk. - feleltem.
- Ez így nem gyere be - csóválta a fejét Anthony. - Piton nem olyan, akit nem érdekel az iskola színvonala. Az más kérdés, hogy gonosz, de ilyet nem tenne. Legalább is szerintem - tette hozzá egy rövid szünet után.
Mire felértünk, már nem éreztem a kezem és az arcom, mert teljesen átfagyott.
Fel a lépcsőn, át a tölgyfaajtón, végig az előcsarnokon, stop...
- Mi van? Miért álltál meg?
- Nézzétek - suttogtam.
Most még magamban sem tudtam kimondani. A márványlépcső közepe táján Piton állt vele szemben pedig... Tudjukki...
Álltak előttem, így nem hiszem, hogy túl sokat lehetett látni belőlem, még is megpróbáltam magam picire és jelentéktelenre összehúzni. A körülöttem lévők látszólag szintén ezzel foglalkoztak.
- ...a diákok. - fejezte be legutolsó mondatát Piton, majd ránk téved a pillantása.
A beálló szünetben erőt vettem magamon, és Tudjukkire néztem. Ilyen embert még életemben nem láttam, és igazából csak jobb szó híján neveztem embernek. Tudjukkinek nem volt haja, és a bőre fehér volt, mint a fal. A szemét sem hasonlíthattam senkiéhez; azok vörösek voltak, keskeny pupillákkal, és az orra helyét csak két nyílás jelezte. A hideg futkározott a hátamon a látványtól, és nem utolsó sorban a rémülettől. Ha mégis látott minket a szünetben...
- Menjetek arrébb! - utasította a társaságot Piton, mire mindenki a korláthoz hátrált. Nagy igyekezetükben a diákok már egymást taposták, de egy szó nem sok, annyi sem hangzott el.
Tudjukki suhogó köpenyben távozott, Piton pedig követte. Pár pillanat múlva dörrenés jelezte, hogy bezárúlt a bejárati ajtó a két férfi mögött.
Még mindig csend volt, de mindenki elindult a körlete felé. Meg sem álltunk, amíg a klubhelyiségbe nem értünk, és el nem foglaltuk a kedvenc székeinket.
- Miért lehetett itt? - tettem fel a kérdést.
- Kérdezz könnyebbet - csóválta a fejét Anthony.
Lucie csak bólogatott, Padma pedig látszólag még mindig a sokk hatása alatt volt. 
- Szerintem csak érdeklődött, hogy mi van a suliban - vetette fel Lucie.
- Azért nem jönne el személyesen, főleg nem akkor, amikor nem vagyunk itt. - ráztam a fejem - Szerintem komolyabb dologról volt szó, valami olyanról, ami csak a Halálfalók dolga.
- És akkor Carrowék miért nem voltak ott? - kérdezte Anthony.
- Talán ők nem olyan fontosak, mint Piton. Nem hiszem, hogy véletlenül dugták be őket tanárnak - az utolsó szónál idézőjelet rajzoltam a levegőbe a kezemmel. - Ha számítanának, biztos fontosabb feladatokat kapnának.
- De Pitont is ide rakták - vetette fel Lucie.
- Ő mindig is itt volt. Szerintem Tudodki úgy gondolja, eléggé ismeri a sulit és a tanárokat.
Erre senki sem felelt.

A következő hét azzal telt, hogy próbáltunk visszarázódni a Roxfortos életbe. Neville büntetőmunkát kapott, mert felhúzta Carrowékat az egyik szünetben, Lunáról azóta sem hallottunk semmit, és továbbra sem voltak ötletek, hogy mit csinálhatnánk a következő DS akción.
És mindennek a tetejébe közeledett a telihold, ami három nap kiesést jelentett, pedig rengeteg tanulnivalóm volt. Hiába, a hetedév RAVASZ év.
- Van egy olyan érzésem, hogy világgá megyek - ásított Lucie egyik nap a könyvtárban, mikor épp a megoldhatatlannak bizonyuló átváltoztatástan leckénkkel szenvedtünk.
- Nem rossz ötlet, vigyél magaddal  - mondtam, és ledobtam a pergamenre a pennámat. - Maradtunk volna Harryékkel...
- Nem is értem, miért nem voltunk erőszakosabbak, és maradtunk ott - csóválta a fejét keserű fintorral Lucie.
- De azért van jó is... Elvégre ma este DS.
- Tényleg, fél óra és kezdünk. Szerintem mennyünk előre, addig is pihenünk egy kicsit - javasolta a lány, és ezzel együtt elkezdte pakolni a könyveit.
- Jó, menjünk - bólogattam, és én is szedelőzködni kezdtem.
Ma meglehetősen kevesen jöttek el. Amúgy is kettővel csökkent a létszám, mert Neville büntetőmunkán volt, Luna pedig hiányzott- szó szerint...
Ráadásul Hannah, Padma, Terry, Parvati és Justin sem voltak ott. Valószínűleg a tanulás mellett döntöttek, amit valahol meg tudtam érteni.
Ginny körülnézett, aztán kinyitotta a száját, de nem szólt semmit. Helyette megcsóválta a fejét.
- Ez így nem jó - mondta végül. - Kevesen vagyunk, ötlet sincs... Szerintem mennyünk, így nem sok értelme van.
- Legyen- sóhajtottam.
Kicsit elkeserített a dolog, mert egész héten erre vártam, de nem lehetett mit tenni.
Mennyivel jobb lett volna Hrryékkel maradni....

Sziasztok!

Kicsit késtem, de nem nagyon volt időm.

És hát elkapott ez a Loom-őrület is... :D 

Milyen lett? 

Giger

Hatvanharmadik fejezet

- Nem! - csattant Anthony hangja valahol a távolban, és ez az egy szó utána sokáig visszhangzott körülöttem.
- Felesleges vitatkozni! - kiabáltam, pedig nem voltam dühös. Nem volt bennem semmilyen érzelem, csak kiabáltam, megmagyarázhatatlan okból. - Azt teszem, amit akarok, és ha el akarok menni, akkor elmegyek!
- Értsd már meg! - közelebb jött, és úgy sziszegte a szavakat - Mindennek vége lenne! Itt kell maradnod, különben vége az életednek! Vége a boldogságunknak, vége mindennek...!
- Nincs vége - szakítottam félbe, halkan suttogva. - Vannak fontosabb dolgok is, Anthony! A pillanatnyi boldogság semmit sem számít, ha a jövőd a tét!
- De ha a jövődön még sem ez segít, akkor mi értelme van? Ne menj el! Kérlek.... - az utolsó szónál könnyes lett a szemem. A fiú könyörgött...
- Lisa! Lisa, kelj fel! Lisa!
-Mi...mi történt?
Kinyitottam a szemem. Hát persze, csak álmodtam, az egész egy buta álom volt...De hol vagyok? Biztos a nagyi hív reggelizni - gondoltam, és levettem a tekintetem a plafonról.
Abban a pillanatban minden eszembe jutott, hogy mi történt, ki szólíthatott meg, és a félelmem, az izgalmam, az aggodalmam.... Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy hol vagyok.
- Minden rendben! - szólt Hermione, mikor hirtelen felültem, és már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mindenki jól van-e.- A Deani-erdőben vagyunk... Nem tudtam mit tenni, elhoztalak titeket is... De Tudodki nem látott titeket, szóval...szóval visszamehettek a Roxfortba! - sietett megnyugtatni, de nekem nem ez volt most a legfontosabb.
- A többiek? Hogy vannak? - kérdeztem, közben a lány szelíd erőszakkal visszanyomott a párnámra.
- Semmi bajuk! - mondta - Harry megsebesült egy kicsit, de semmi komoly. Minden rendben van.
- Hála az égnek! - sóhajtottam. Lucie lépett be a szobába, jól beöltözve, és aggodalmas arccal.
- Hogy vagy? - kérdezte, és letérdelt az ágyam mellé.
- Kutya bajom - mosolyogtam.
- Azt nem mondanám - jelentette ki Hermione. - Megharapott a kígyó, de már kitisztítottam a sebeidet. Meg egy bordát is eltört, de összeforrasztottam. Szerintem a méreg nem okozott gondot, de azért pár napig pihenned kéne. Aztán visszakísérünk titeket Godric's Hallow-ba.
- Micsoda?
- Nem maradhattok itt, a Roxforban a helyetek - monda Harry, aki akkor lépett be a helyiségbe. - Higyétek el, mi is visszamennénk, de ez ránk nézve életveszélyes... Ti viszont még visszamehettek, és élni kell ezzel a lehetőséggel.
- Vissza is akarok menni - bólintottam -, de biztos, hogy nem...veszélyes...?
- Nem. Hermione már mondta, Tudodki nem látott titeket.
- A nagyid biztos aggódik - motyogta Lucie, és leült egy karosszékbe.
- Lehet, de egy kicsit akkor is feküdnöd kell - vágott közbe szigorúan Hermione. - Megyek őrködni - tette hozzá határozottan, és kiment a szobából. Nem sokkal később Harry is követte, mi pedig ketten maradtunk. Eszem ágában sem volt feküdni, főleg mert azt sem tudtam, hol vagyok. Addig értettem, hogy helyileg hol, de mi ez a szoba...?
- Te meg mit csinálsz? Feküdj vissza! - rémüldözött Lucie, mikor meglátta, hogy felkelek.
- Eszemben sincs - válaszoltam könnyedén, bár mikor felálltam, egy kicsit megtántorodtam, és szédülni kezdtem, de gyorsan elmúlt. - Körülnézek. Te jössz?
A lány tépelődött egy darabig, aztán beadta a derekát, átkarolt, és elindultunk az ajtó felé. Egy nagyobb helyiségben lyukadtunk ki, ami első ránézésre konyha és nappaliszoba volt egyszerre. Onnan tovább mentünk egy ajtó szerű nyílás felé, ki a levegőre. Kintről már látszott, hogy amit elsőre épületnek gondoltam, az igazából sátor - ami belülről vagy tízszer akkora, mint kívülről. Harry és Hermione egy különösen nagy fa tövében ültek, és valamit olvastak, de olyan elmélyülten, hogy észre se vettek minket.
Elindultunk az ellenkező irányba, és letelepedtünk egy kivágott fa maradványaira.
- Hihetetlen - szólalt meg pár perces hallgatás után Lucie.- Hihetetlen, hogy ide jutottunk. Tegnap este még karácsonyi vacsora volt, most meg itt ülünk a semmi közepén, ennyi esemény után...
- Meg fogod szokni - mondtam, és elmosolyodtam. - Én ugyan így éreztem tavaly, meg tavaly előtt. Az egyik napon még normális életem volt, aztán már Halálfalókkal harcoltam, és rendszeresen kerültem életveszélybe. Mindezt Harry Potter miatt...
- Hogy érted? - csodálkozott a lány, és teljes értetlenség ült ki az arcára.
- Hosszú történet...
- Van időnk. Hallgatlak.
- Na jó - sóhajtottam, majd belekezdtem a mesélésbe. - Elsőben kezdődött az egész. Tizenegy évesen fülig szerelmes lettem Harry Potterbe, a fiúba aki túlélte, ahogy akkor mondták. Egészen negyedikig még a hajam is vészesen vörös lett, ha megláttam, hát még ha rám nézett, esetleg köszönt, vagy hozzám ért...
- És a barátaid tudták?
- Csak Padma. Ha Harry a közelben volt, és látta, hogy nézem, mindig odaszólt, hogy vágy... Mindig azt mondta, ebből nem lehet semmi... De aztán egyre többet beszéltünk, és már nem kerültem sokkos állapotba, ha elsétált mellettem a folyosón. Egyre több időt töltöttem velük. Mármint Harryvel, Ronnal, és Hermionéval. De akkor is szerettem, és egy idő után ez előtört belőlem... Mindent elmondtam neki.
- Tényleg? - hüledezett Lucie - És ő mit mondott?
- Akkor? Semmit - feleltem. - De csak mert elmentem... Később viszont majdnem megcsókolt, de...félbeszakítottak minket...
- Ki?
- Anthony. De nem direkt. Valamiért utána haragudott rám, nem jöttem rá, hogy miért. Aztán egy Roxmortsban tett látogatáson, elmondta nekem, hogy szeret, és észre kellene vennem, hogy én is őt szeretem, nem Harryt. Amit iránta érzek, az rajongás, nem szerelem.
- És erre mit csináltál? - kérdezte barátnőm, akit mostanra teljes izgalomba jött.
- Összejöttem vele - mosolyodtam el. - Azóta is együtt vagyunk, és Harry olyan barát féle lett. Jól elvoltunk egymással, és arról az alkalomról, amikor majdnem.... szóval érted...arról egyikünk sem beszélt azóta - fejeztem be sután.
- Kivéve most - vigyorgott Lucie, és átölelt.
- Kivéve most - ismételtem mélázva, és viszonoztam az ölelést. Közben havazni kezdett, és nem sokkal később már sötétedett is. Jobbnak láttuk hát, hogy a házban beszélgessünk tovább.
- Hol voltatok? - kérdezte Harry, mikor beléptünk a sátorba. Most jó meleg volt odabent, a kandallóban vidáman lobogott a tűz.
- Sétálni - feleltem kitérően, majd Hermione hívogató intésére leültem a konyhaasztalhoz, amin már gőzölgött valamilyen leves. Mikor mindenki leült, enni kezdtünk. Nagyon jól esett az a forró raguleves, talán jobban, mint eddig bármi életemben.
Miután letelt a pár nap, Hermione stabilnak találta az állapotomat, és kijelentette, hogy a méreg nem okozott gondokat. Kicsit elszontyolodtam, hogy el kell mennünk, de nem tehettem mást. Most szívesen maradtam volna itt, de lehet, hogy egy héttel később már bánnám. Egyébként is, a nagyi bizonyára halálra aggódja magát, talán azt hiszi, már nem is élünk...
Korán reggel keltünk fel, Harryék pedig akkor már a sátor előtt álltak. Legalábbis ezt gondoltam, mivel bent nem volt senki rajtunk kívül.
Épp a nappaliban voltunk, amikor becsörtetett a szobába Hermione - akit a csurom vizes Harry és Ron alkotta páros követett. A lány látszólag feldúlt volt, Ron pedig mintha kicsit meg lett volna rémülve.
- Jöttem volna, rögtön, miután elmentem, de nem tudtam! - kiabálta kétségbeesetten a vörös hajú fiú - Belefutottam egy csapat fejvadászba...Épp hogy sikerült megmenekülnöm! Ráadásul megint amputoportáltam...
- Jaj, te szegény! - visította vészjóslóan Hermione, mire én azonnal tudtam, hogy ideje indulnunk. A trio figyelmét szerencsére a vita kötötte le, így észre sem vették, hogy kisurrantunk az ajtón.
- Gyorsan! - suttogtam. Örültem, hogy nem kell elköszönöm. Féltem, hogy akkor még is a maradás mellett döntöttem volna, és annak szörnyű következményei lehetnének...
Megszorítottam Lucie kezét, és erősen koncentráltam a házunk előtti járdára, aztán megpördültem, és magába foglalt a szorító sötétség.

Sziasztok!

Tudom, kicsit késtem, de alakítottam még rajta,

mert nem volt megfelelő. :)

Köszönöm szépen a szavazást, sajnos a mai napon

kiestem a blogversenyből. 

Azért hálás vagyok nektek, jó, hogy idáig eljutottam. <3

Remélem jó lett, várom a kommenteket! ;)

Giger

Még egyszer utoljára kérlek...

DÖNTŐ!!!
Most ez nagyon fontos lenne, ez már a döntő a blogversenyben, és péntekig lenne idő, mert utána minden nap kiesik valaki.
Rámész a linkre, Legjobb fantasy kategóriában van a blogom, és arra kellene szavazni.
Itt a link.
Nagyon-nagyon fontos lenne, nekem ez sok szempontból rengeteget jelent. Kérlek titeket, hogy szedjétek össze az olyan barátokat és ismerősöket, akik segítenének. Tudjátok, nektek is jó lesz, ha dobogós leszek, elvégre jön a két plusz fejezet. Szóval ez az utolsó alkalom, hogy kérek tőletek ilyen dolgot, de nagyon szépen kérném.
Remélem meg tudtok érteni, és szóltok egy-két ismerősnek, akik szerintetek megtennék.
Nagyon szépen köszönöm előre is!
Giger...

Hatvankettedik fejezt

- Te is tudod, hogy ez őrültség! - suttogta Lucie, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót. - Akármi lehet idekint! Nem olvastad a minisztérium szórólapját? Még tavaly, az óvintézkedésekről! Sötétedés után ne hagyd el a házat!
- Ha gondolod, vissza mehetsz - jelentettem ki hűvösen, és szembefordultam a lánnyal. - Senki sem kényszerít. Ott az ajtó - kezemmel mutattam az irányt -, nem foglak vissza tartani.
Lucie nem mozdult. Sejtettem, hogy ez lesz, és kis híján el is nevettem magam, de inkább nem tettem.
- De miért olyan fontos, hogy most kimenjünk a temetőbe? - motyogta, mikor már újra megindultunk az utca vége felé, ahol volt egy kicsiny templom, mellette pedig a temető.
- Az a helyzet - körül néztem, hogy nem-e hall minket valaki. Senki nem volt ott, de azért suttogóra vettem a hangom -, hogy van egy érzésem... Úgy érzem, muszáj oda mennem, mert valami lesz... Nem tudom megmagyarázni, csak egyszerűen érzem, oda kell mennem és kész.
- Tehát - szólt Lucie. Igyekezete ellenére maradt némi gúny a hangjában - azért jövünk ki éjjel a temetőbe, ebben az időben, mert te úgy érzed, hogy oda kell menned?
- Igen - feleltem halkan.
- Akkor...Menjünk! - jelentette ki eltökélten Lucie, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, és megszaporáztam a lépteimet.
Nem tudom, miért éreztem, hogy el kell mennem. Tudtam, hogy vár rám ott valami - vagy valaki...
Mikor a kis templomhoz értünk, odabent karácsonyi ének szólt. Én is ismertem ezt, anyával énekeltük, amikor kicsi voltam... Most is dúdolni kezdtem magamban: Csendes éj...
- Itt vagyunk - torpant meg Lucie, mikor a rozoga kiskapuhoz értünk. Hirtelen úgy éreztem, hogy van a közelünkben valaki, pedig a temető üresnek tűnt. - Most mi van? - kérdezte barátnőm, mikor látta, hogy megálltam, és nem nagyon akarok elindulni.
- Olyan.. Mintha valaki figyelne minket... - motyogtam a sötétséget kémlelve.
- Nincs itt senki - mondta Lucie. - Gyere!
Megfogta a kezem, és húzni kezdett. Ahogy befelé haladtunk, egyre sötétebb lett, és egy idő után a templom ablakain kiáradó fény is megszűnt. Nem sokkal később már semmit sem láttunk...
Aztán megzörrent egy bokor, és mintha lépteket hallottam volna.
- Mi ez? - kérdezte alig hallhatóan Lucie, és közelebb húzódott hozzám. - Van itt va...?
- Cssss! Maradj csendben, meghallja...
Emberi hangokat hallottam, aztán hirtelen csend lett. Alig egy perc múlva megint léptek zaja csendült, aztán valaki a hátamnak ütközött, mire én felsikkantottam.
- Ki az? - kérdeztem meglehetősen magas hangon.
- Lisa?
- Hogy mi...? Hermione!!!
- Te jó ég!
- Mi van itt?! - a türelmetlen kiáltás Lucie szájából hangzott el. Hát persze, ő nem ismerte Hermionét, de még valaki ott volt...
- Harry! - nagyon boldog voltam, hogy újra láthatom őket. Még meg is öleltem a fiút, aki nagy meglepetésemre viszonozta a ,,gesztust". Elvégre barátoknak barátok voltunk.
- Mit csináltok itt? - kérdeztem. Valahogy még sem voltam meglepve. Éreztem, tudtam, hogy valami oka van annak, hogy ide kell jönnöm.
- Teljesíteni próbáljuk Dumbledore kérését - felelte Harry. - És te?
- Anya sírjához jöttem - feleltem kitérően. Nem akartam részletezni a témát.
Kimentünk az utcára, és sétálni kezdtünk, közben suttogva beszélgettünk. Harry és Hermione elmondták, hogy mi történt a minisztériumban, hogy nyár óta bujkálnak, sehol sem maradnak egy napnál tovább, de nehéz, mert minden Halálfaló őket keresi, hogy Ron otthagyta őket egy veszekedés miatt, de még reménykednek, hogy vissza jön, és hogy igazából szinte semmi hírük a világról, és ez azért elég rossz.
- A Roxfort teljesen más lett - mondtam, mikor befejezték a történeteiket.
- Kitalálom - morogta keserűen Harry - Piton fekete mágiát oktat, és mindenki azt teszi, amit ő mond.
- Nem egészen - ráztam a fejem, mire a fiúnak elkerekedett a szeme. - Piton inkább csak úgy van és kész, de van a suliban két Halálfaló, akik ,,tanítanak". Meg hát fegyelmeznek...
- Érdekes módszerekkel - morogta Lucie, akit csak futólag mutattam be, és eléggé meg volt szeppenve.
- Hát igen... De Piton más. Ő...néha még meg is védett minket....
- Micsoda?!
- Érdekes - vontam meg a vállam.
Ekkor odaértünk a házunkhoz. Én be akartam szaladni szólni, hogy még élünk, Lucie pedig jött velem. Jól is tettük, mert a nagyi már nagyon aggódott.
- Itt vannak a barátaim - magyaráztam - és még egy ideig ki mennék... Majd jövök!
Lucie egy darabig látszóan azon rágódott, hogy jöjjön-e, avagy sem, de végül elindult velem az ajtó felé.
De a meglepetés csak ezután jött...
Mikor kiléptem a hidegbe, nem láttam senkit a gyéren megvilágított utcán. Harryék egy az egyben eltűntek, és volt egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert szimplán itt akartak hagyni minket.
Tovább kémleltem az utcát, de most már teljes hosszában. És akkor mozgást láttam, nem messze a Potter-háztól, talán kettővel mellette. Amennyire a jeges út engedte, megszaporáztam a lépteimet, és barátnőm követett.
Mikor a kérdéses házhoz értem, lelassítottam. Résnyire nyitva volt a bejárati ajtó, és remegő gyertyafény szűrődött ki rajta, suttogó hangok kíséretében.
- Bemenjünk? - kérdezte aggódva Lucie.
- Nem tudom - feleltem feszülten, és próbáltam úgy állni, hogy jobban belássak az ajtórésen.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - suttogta a lány.
Ránéztem, és észre kellett vennem, hogy Lucie fél. Nem volt gyáva, bizonyította a DS akciókon, de ez már sok lehetett neki.Egy darabig még tépelődtem, hogy mit tegyek. Megfordult a fejemben, hogy vissza kellene fordulni - elsősorban Lucie miatt, nem akartam, hogy valami baja legyen - de akkor sikítást hallottam. Nem érdekelt többet, hogy mi lehet oda bent, belöktem az ajtót, és berontottam a házba. Lucie habozott egy pillanatig, de aztán követett. Szeme elszántan csillogott, meglehet még most is sápadt volt.
Alig volt valami fény, és embert sem láttam. Fentről viszont hangok hallatszottak; dübörgés, kiabálás...
- Arra! - suttogtam, és felkapaszkodtam a meredek lépcsőn. Már fél úton jártam, amikor észrevettem, hogy barátnőm megint megtorpant. - Mi van? - kérdeztem, de közben nem álltam meg, csak lelassítottam.
 - Egyikőnknek maradni kéne - jelentette ki, és tudtam, hogy ezt nem a félelem mondatja vele - Őrködni.
- Egyedül? - kérdeztem, aztán megráztam a fejem. - Gyere!
A lány végre utánam jött.
Fent csak annyit láttam, hogy sötét van és rendetlenség - aztán minden figyelmemet egy hatalmas kígyó tágra nyitott szája kötötte le...
- Stupor! - sikította Hermione, de az átok célt tévesztett.
- Vigyázz! - kiabáltam Luciera, és a lány az utolsó pillanatban ugrott félre a kósza átok elől. Hermione megint megsuhintotta a pálcáját, és kilőtt valamilyen átkot a hatalmas kígyóra, de az elhúzódott előle. A fénycsóva oda-vissza pattogott a helyiség teljes hosszában, a plafon, a padló és a négy fal között.
A kígyó ezen végleg bedühödött; megindult felém a földön csúszva, és én a sarokig hátráltam. Előreszegeztem a pálcámat, de nem jutott eszembe semmi épkézláb átok, aminek hasznát vehettem volna....
- Ne! - kiáltotta Harry, mire az állat felé fordult, és mielőtt bármit tehettünk volna, a fiú felé vette az irányt.
Az átok továbbra is ott pattogott, és Harry egyszer csak felkiáltott fájdalmában. A kígyó megmarta...
Elindultam felé, hogy segítsek, bár nem tudtam, hogy mit tehetnék. Már majdnem odaértem, amikor a hatalmas hüllő a testemre tekeredett, és a következő pillanatban éles fájdalom hasított a karomba, majd az oldalamba is...
Könnybe lábadt a szemem, és szédülni kezdtem. Már meg sem tudtam mozdulni, csak lerogytam a földre, miközben egyre homályosabban láttam.
- Hermione! Jön! - a kiáltás Harry szájából hangzott el, de nem tudtam, kire utal. Legalábbis egy darabig. Aztán rádöbbentem, de azt kívántam, bár csak ne így lett volna.
A falba kapaszkodva feltápászkodtam, és minden maradék erőmet összeszedve odabotorkáltam a többiekhez, akik az ablak mellett álltak, egymásba kapaszkodva. Megszorítottam Lucie felém nyújtott kezét, és a következő pillanatban eltűnt alólam a talaj. Jött a jól ismert szorító sötétség, amit friss, hideg levegő váltott fel. Aztán elhaltak a hangok, és elsötétült körülöttem a világ...

Sziasztok! 

Íme egy hirtelen fejezet!

Remélem örültök neki! :D 

Ezt a sok szavazás miatt kapjátok. ;)

Figyelgessétek a blogot, mert nem sokára megint kell,

és ez már a döntő! Szóval ezen múlik, hogy jön-e a 

két +fejezet, avagy sem. ;)

Milyen lett? 

Giger :)

Hatvanegyedik fejezet

A napok különösen jól teltek. Lucie nagyon jól érezte magát, ha csak rá néztem mosolygott. Katie pedig még nála is jobban élvezte a helyzetet. Most már tudott járni, teljes biztonsággal, és egy-két érdekes ,szó" is sikerült neki. Padma folyamatosan küldözgette a baglyokat, és a leveleiből az derült ki, hogy aggódik. Ezt meg tudtam érteni, de egy idő után kicsit idegesítő volt. Elvégre nem egyszer megvédtem már magam...
Egyik nap a szobámban ültünk. A nagyi elment bevásárolni, mi pedig csak beszélgettünk. Katie éppen azon fáradozott, hogy leszedje a zoknit a lábamról. Közben olyan szinten koncentrált a megoldhatatlanak bizonyuló feladatra, hogy még a haja is belevörösödött.
- Szép házatok van - jegyezte meg Lucie.
- Kösz - motyogtam. - Még anya intézkedett, egyszer, amikor nem voltam otthon. Egyébként egy kis panellakásban laktunk, de azt nagyon nem szerettem.
- Én sem szeretném... Unalmas lehetett.
- Hát igen... Anya meg könyvelő, szóval egész nap csak unatkoztam. Itt valamivel jobb volt.
Hallgattunk egy sort. Katie közben feladta, és felkepesztett hozzánk az ágyra. Szórakoztatása céljából elkezdtem hatalmas buborékokat gyártani a pálcámmal.
- Lucie - szólítottam meg tétován, mire ő felkapta a fejét. - Miért nem mehettél haza?
- Hát...- kezdte könnyednek szánt hangon - tudod meséltem, hogy mi volt velem. Hogy apa meghalt, árvaházban éltünk, aztán megjelent apa testvére, és magához vett... Rendes ember, nem azzal van a gond, csak megkért, hogy ha nem gond, ne menjek haza, mert hát el van havazva a tesóim miatt... Persze el tudnám látni magam, de elég kicsi a ház, így is kényelmetlenül vannak benne, hát még, ha én is odamennék. Szóval beleegyeztem, hogy a Roxfortban maradok.
Próbálta leplezni érzelmeit, de nem nagyon ment neki. Mikor befejezte az ablak felé fordult, és egy ideig nem nézett rám.
- Nehéz? - kérdeztem csendesen.
- Nagyon - felelte elhaló hangon, és könnyes lett a szeme. - Tudod, hiányoznak a szüleim...Meg a testvéreim is. De ők most el vannak, és ez a fontos. Régen nehezebben viseltem, főleg az árvaházat... Mert nekem sírtak esténként, de nekem erősnek kellett lennem. Nem törhettem össze, mert akkor végleg kétségbe esnek...
- Borzalmas - suttogtam.
- Az volt - bólintott, és továbbra is potyogtak a könnyei. - De az élet megy tovább, nem? Az ilyen dolgokat túl lehet élni...Meg hát már ne sokára végzek a Roxfortban, és majd lesz saját családom.
- Saját család - motyogtam mélázva. - De nekem még itt van Katie is...
A lány közben kifáradt a buborékok hajkurászásában, és leült az ölembe.
Odakint nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és mire a nagyi haza ért, már belepett mindent.
- Öhm..Lisa? Hogyan szólítsam a nagyid? Mármint, ő nem Turpin...
- Ja, igen! Anya White volt, meg a nagyi is az. Igazából Katie is az lenne, de anya valamiért ragaszkodott apa nevéhez.
- Értem - bólintott Lucie.
- Lányok! - lépett be nagyi mosolyogva a szobába. - Mi lenne, ha ma játszanánk valamit? Van köpkő készletem.
- Megyünk - pattantam fel, és Katie-vel a kezemben, Lucieval a nyomomban elindultam a nappaliba.
- Egyébként azt hittem mugli születésű vagy, nem gondoltam, hogy a nagymamád boszorkány. - jegyezte meg Lucie.
- Csak apa volt mugli - magyaráztam - anya kvibli volt. A nagypapa is varázsló volt, de már régen meghalt, nem is ismertem. Anya beilleszkedett a muglik közé, és akkor találkozott apuval. Szerették egymást, csak aztán összevesztek rajtam. Apa nem akarta, hogy elmenjek a Roxfortba, anya viszont igen. Ő mindig is oda akart járni, de sajnos nem lehetett.
- Hát igen, rossz lehet kviblinek lenni.. Volt testvére?
- Nem, egyke volt.
Jó volt játszani. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, odakint továbbra is havazott, és a nagyi csinált házi karamellát is. Csak akkor vettük észre, hogy mennyire elszaladt az idő, amikor Katie elaludt az ölemben.
Akkor a nagyi mindenkit ágyba parancsolt, és rájöttem, hogy igazából én is álmos vagyok. Gyorsan felvettem a pizsamámat, bemásztam a takaró alá, és megvártam, amíg Lucie is elkészül. Akkor lekapcsoltam az olvasólámpát és barátnőm felé fordultam.
- Én most nem is akarok vissza menni a Roxfortba. - mondtam halkan.
- Megértelek - motyogta Lucie. - És igazából én sem nagyon szeretnék..
- Igazából..Nekem megfordult a fejemben, hogy én is bujkálhatnék, mint sokan mások. De ha kiderül, hogy vérfarkas vagyok, akkor mehetek is...
- Hogy érted? Piton tudja, nem?
- Igen, de... Van egy ilyen rendelet, hogy vérfarkasok és mugliszületésüek elvileg nem járhatnak a Roxfortba... Legalábbis a Próféta ezt írta, de engem még is békén hagynak. Szerintem Piton nem akar balhét belőle, azért nem szól, hogy az vagyok.
- Meglehet... De ez így akkor sem stimmel! Hiszen Halálfaló, Tudodki csak örülne, ha szólna, hogy mi vagy!
- Ettől félek - morogtam -, hogy megmondja neki, és akkor el kell mennem. De ez egyenlőre még nem történt meg, szóval mindegy.
- De ha elmész, akkor megyek veled! - jelentette ki eltökélten Lucie - Nem fogok egyedül ücsörögni Carrowék óráin!
- Nem lennél egyedül - ráztam a fejem. - Ott lenne Padma, Anthony... Meg hát ott a DS. És még az sem biztos, hogy mennem kell. Ha vége a Roxfortnak, akkor mehetek ahova akarok, nem tartozom felelősséggel senkinek, csak magamnak. Meg hát Tudodki előbb vagy utóbb eltűnik majd. Én bízom Harryben. Tudom, hogy bármire képes lesz, mert ő a Kiválasztott!
- Ebben látod igazad van - nevetett Lucie.- És ha tényleg..Ha tényleg megöli, akkor örökké hálásak leszünk neki... De addig még ki tudja, hogy mi lesz...
Értettem, hogy mire gondol, de nem akartam hangosan kimondani. Inkább befordultam a fal felé, elmotyogtam egy ,,Jó éjt"-et és nem sokkal később már aludtam is.
Karácsony reggelén hatalmas halom ajándék várt az ágyam végében. Korán volt még, de semmi kedvem nem volt visszafeküdni. Lucie is ébren volt, és nem sokkal később Katie is felkelt a nagy zörgésre. Ő is sok ajándékot kapott, és neki is állt tépkedni a csomagolópapírt - kevés sikerrel.
Anthonytól kaptam egy medált a karkötőmre, amit még régen vett nekem. Nagyon szép volt, egy farkast formázott, és egy apró drágakő volt a szeme helyén. Padma egy csomó édességet küldött, meg egy pulcsit, amit a Roxfort címere díszített, és a levél szerint ő csinálta. Lucie ajándéka egy sál volt, rajta a DS betűk, meg egy nagyon szép penna, amihez nem kellett tinta. A nagyi egy órát adott nekem, és egy hatalmas doboz házi karamellát, meg csokibékát, apa szokásához híven pénzt küldött, és a DS legtöbb tagjától is kaptam üdvözlőlapot, vagy valami apróságot. Én is küldtem nekik, ezek szerint nem vagyok vele egyedül. Luna olyan vajsörös dugókból álló nyakláncot adott nekem, mint amit ő is hordani szokott. Kicsit elszomorodtam, amikor ránéztem, mert eszembe jutott, hogy elvitték, és ki tudja mi van vele...
Mikor végeztem, odamentem a húgomhoz, mert ő azóta sem boldogult. Mikor mindent sikerült kicsomagolni, kimentünk reggelizni. A hó már elállt, de esett vagy húsz centi. Meg is beszéltük, hogy délelőtt kimegyünk játszani, úgy is ránk fér egy kis lazítás.
Hogy is mondjam, remekül szórakoztunk. Hiába voltunk nagykorúak, simán csináltunk hóembert, hóangyalt, vagy amikor már nem volt jobb ötletünk, szimplán nekiálltunk hógolyózni. Még délben sem mentünk be, csak Katie, aki nagyon elfáradt odakint, és végigaludta a délutánt. Mikor már mi is elfáradtunk csak leültünk egy padra az udvaron, és nézelődtünk.
Este bementünk, és megejtettük a karácsonyi vacsorát is. Mivel már csak két nap volt a szünetből, pakolni sem ártott volna, de ezzel most nem foglalkoztam. Jól éreztem magam a bőrömben, és ilyen régen volt.
Mikor felkeltünk az asztaltól, eszembe jutott valami. Elővettem a varázsvevőt, és tekergetni kezdtem a gombját. Azt mondták legutóbb, hogy karácsonykor lesz adás, és a jelszót is tudtam..
Végül sikerrel jártam, és felcsendült a jól ismert hang.
- ...függetlenül ma nem kell ilyenekkel foglalkozni. Karácsony van, a szeretet ünnepe, legalább ma ne beszéljünk erről. Majd legközelebb. - mondta éppen Lee.
- Igazad van Folyó, majd később! Ilyenkor nem kell a halálról beszélgetni.
- De azért Romolust meg kellene hallgatnunk - mutatott rá Fred.
- Igazad van Kardfogú. Nos akkor köszöntsük kellő tisztelettel Romolust a legfrissebb hírekkel.
- Köszönöm Folyó - csendült Lupin hangja. - Ami jó hír, hogy a Rend jelenleg lépéselőnyben van Tudjukkivel szemben. Ezt biztonsági okokból nem szeretném itt pontosan elmondani, remélem megértitek.
- Természetesen - mondta Lee. - Még csak az kéne, hogy egy Halálfaló megtudjon dolgokat..
- És persze itt a tény, hogy Harry Potter egészen biztosan életben van. Nem olyan régen a Rend egyik tagja jelentette, hogy Ron Weasley, aki együtt volt Harryvel, nem olyan régen összefutott vele, és elmondta, hogy minden rendben van.
- Reméljük, ez azóta sem változott - szólt Fred.
- Köszönjük Romolus. Király, rajtad a sor.
- A minisztériumban sajnos továbbra is válságos a helyzet - kezdte -, ugyanis Tudjukki telezsúfolta az embereivel. A közelmúltban kinevezte Dolohovot, az egyik Halálfaló a Hopp Rendszer Felügyelet élére, és ezzel még korán sincs vége. Alig vannak embereink odabent, és ők sem túl fontosak a minisztériumban. Persze kémeknek sokat segítenek, de semmibe sem tudnak beleszólni. 
- Sajnálom emberek, de mára ennyi volt. Az a helyzet, hogy én is szeretnék ezen az estén elmenni a temetőbe, meglátogatni azokat, akik nem tölthetik velem az ünnepeket. - mondta Lee.
- Boldog karácsonyt mindenkinek! - búcsúzott Fred.
- Legközelebb hat nap múlva jövünk, a jelszó Kiválasztott lesz. Boldog karácsonyt.
- Boldog karácsonyt - suttogtam, mikor a rádió elhallgatott. Aztán hirtelen ötlettel kijelentettem: - Én is kimegyek a temetőbe.
- Most?
- Most. Anya...sírjához...
- Veled megyek - mondta Lucie. - De siessünk, minél hamarabb, annál jobb.
- Köszönöm - mondtam csendesen, és elindultam az előszobába a kabátomért.

Sziasztok!

Volt némi kihagyás, de most itt a fejezet!

Remélem tetszik, és már sejthetitek, 

hogy kik lesznek még a temetőben...

Ne felejtsetek el szavazni!!!

Vártom a véleményeket! ;)

Giger

Továbbjutottam! :)

Szóval, mint már mondtam, a második fordulóban is részt vehetek a blogversenyben. 
Most is szükségem van rátok, teljes erőbedobásotokra. Most elég sok forog kockán.. 
Az a helyzet - ez részben az én hülyeségem - fogadtam apával. Ha dobogós leszek, akkor nyugodtan gépezhetek, ha nem akkor csak hétvégenként. Ez egy vitából jött ki, érdekes történet... :D 
Bizony, ez nektek sem lenne jó, és nekem sem. Így most buzdítani kéne a jó ismerősöket is a szavazásra... ;)

Infók: A blogomat már csak egy helyen találod meg, ahol be tudod jelölni. Ez az első csoport, Így van feltüntetve: Vágy - Fantasy
Az oldalt, ahol szavazhatsz, ITT tekintheted meg. 
Előre is nagyon szépen köszönöm mindenkinek! 
Ne feledjétek, ha dobogós leszek, egyrészt tovább blogolhatok, és nem csak heti egy fejezet lesz, illetve hozok +2 fejezetet, egy nap! ;)
Köszi még egyszer! 
Giger

Hatvanadik fejezet

 Sziasztok! 

Hát, először is egy (legalábbis nekem) nagyon jó hírrel kezdeném. Továbbjutottam a blogversenyen! 

Ezt természetesen nektek köszönhetem, annak, hogy szavaztatok. 

Nagyon szépen köszönöm! :) 

Majd nemsokára megint kellene szavazni, legkésőbb holnap hozom a linket. :) 

Továbbra is áll az, hogyha dobogós leszek, akkor hozok 2 plusz fejezetet. Most majd csak egy hét áll a rendelkezésetekre, és egyértelmű, hogy kevesebb lesz a továbbjutó. Ezért kérlek rá titeket, hogy buzdítsátok az ismerősöket! :) Erről még írok majd. :) 

Most inkább élvezzétek az új fejezetet, és ne felejtsetek el kommenteket írni! ;)

Még egyszer nagyon szépen köszönöm a segítséget!

A szobánkban térdeltem a földön. Éppen pakoltam a ládámba, ugyanis már csak egy nap volt az utazásig. Padma a fiókjában kotort és valami könyvről motyogott, ami nem olyan régen még ott volt, Lucie pedig az ágyában volt, de nem láttam, hogy mit csinál, mert behúzta a függönyt. A macskám, Egér mellettem feküdt, és békésen dorombolt. Érdekes, de nyugodtabb volt a hangulat, mint bármikor az elmúlt hetekben.
- Semmi kedvem hazamenni - sóhajtott Padma, és behajította a könyvet a ládájába, jelezve, hogy megtalálta, bár körülbelül egy óráig tartott.
- Miért? - kérdeztem szórakozottan, és összehatottam a taláromat, ami épp a kezemben volt.
- Mert nem vágyom anyáék társaságára - felelte, és lehuppant az ágyára.
Nem feleltem. Barátnőm már egyszer benyögte ezt a mondatot, de én nem tudtam rá mit mondani. A szekrényemhez léptem, és kidobáltam belőle a ruháimat a szőnyegre. Aztán visszatérdeltem a ládámhoz, és hajtogatni kezdtem.
Lucie valahogy mindenből kimaradt. Csak csendben ücsörgött az ágyfüggöny rejtekében.
- Lucie! Minden rendben? - kérdeztem, és behajítottam egy párnát a függönyrésen. Odabent mocorgás támadt, aztán megjelent a lány feje.
- Mi van? - morogta.
- Csak érdekel, hogy hogy vagy! Nem kell leharapni a fejem - feleltem bujkáló mosollyal.
- Vagyok - motyogta.
- Akármilyen hihetetlen, ezt mi is észrevettük - nézett rá Padma. - De mi a baj?
- Baj? Nincs baj.
- Na ne nézz madárnak! - mordultam rá - Látszik rajtad!
Lucie csak vállat vont, és kikászálódott az ágyból.
- Mi a baj? - ismételte Padma.
- Nekünk elmondhatod! - tettem hozzá biztatóan. 
Lucie az arcunkra meredt. Szinte hallottam, hogy hogyan kattognak a fejében a kerekek. Látszólag azt latolgatta, hogy mondjon-e valamit, és ha igen, akkor mit, és mennyit.
- Családi ügy - motyogta végül. Majd egyszer csak kibökte: - Nem tudok hazamenni!
- Miért?
- Mert nem és kész! De itt sem szeretnék maradni, tök egyedül..De nem tehetek semmit, és itt leszek több, mint egy hétig, összezárva egy rakás Halálfalóval!
Egy darabig csend volt. Aztán végül én szólaltam meg.
- Gyere hozzánk - indítványoztam hirtelen ötlettel.
- Tessék? - hökkent meg Lucie.
- Jól hallottad. - jelentettem ki - Gyere el hozzánk a szünetre. Úgy is unalmas lenne egyedül a nagyival.
- De... Nem gond? - kérdezte bizonytalanul a lány, és fülig elpirult hozzá.
- Ha gond lenne, akkor nem hívtalak volna meg - nevettem.
Lucie zavartan mosolygott. Aztán elővette a ládáját, és ő is pakolni kezdett.
Én leültem az áygamra, pennát, tintát és pergament vettem elő, és írni kezdtem.

Nagyi! 
Remélem nem gond, de elhívtam az egyik barátomat a szünetre. Én mindent megcsinálok majd, amit kell, de neki nincs hova mennie, és nem szeretném, hogy egyedül karácsonyozzon. 
Remélem jól vagy, és Katie is! 
Holnap találkozunk.
Lisa

Összehajtottam a levelet, és a fiókomhoz léptem, hogy elővegyek egy borítékot. Már éppen kész voltam vele, amikor Padma megint megszólalt.
- Én viszont maradok a Roxfortban - jelentette ki határozottan.
Koppanás, csörömpölés, aztán az én számból távozó szitkozódás. Ugyanis leejtettem a tintás üvegemet - egyenesen a nyitott ládám csatjára, és elárasztotta az összes cuccomat. Még idegesítőbb volt, hogy ez idén másodjára történt meg, mind a kétszer Padma jóvoltából.
- Ide figyelj! - sziszegtem, a tintás üveg esetén végleg felbőszülve - Mi lenne, ha nem panaszkodnál? Örülj, hogy van családod, és ne játszd meg a mártírt!Én mindennél jobban örülnék neki, ha egy igazi családba mehetnék most haza, és ehelyett azt hallgatom, hogy te panaszkodsz! Fejezd be!
Azzal megfordultam, és dühösen rámeredtem a tinta áztatta területre. Nagyot nyögtem, mert eszembe jutott, hogy a pálcám a ládámban van - vagyis a tintás cuccok alatt. Nagy levegőt vettem, és bedugtam a kezem a ragacsos holmik közé. Némi kotorászás után a kezembe akadt a hosszúkás tárgy. Mikor ki8húztam, a karom teljes egészében vöröses-fekete volt.
- Reparo! - morogtam dühösen, mire az üveg darabkái összeforrtak. Már csak a tintát kellett felszippantani.
- Ne haragudj - szólt csendesen Padma. Szembe fordultam vele.
- Semmi gond. Te se haragudj rám.
- Nem haragszom.
Innentől ejtettük ezt a kényes témát, és nem sokkal később lementünk vacsorázni.
Az utazás napján korán keltem, de ezzel nem voltam egyedül. Padma és Lucie is éppen készülődtek. Reggelizni is elég hamar mentünk, de a nagyterem már jóformán tele volt, és mire elindultak a fiákerek az állomás felé, addigra már minden Roxfortos diák ott ácsorgott.
Barátaimmal beültünk egy fülkébe, ahova aztán a fél DS is betévedt, ugyanis nem volt már több hely a vonaton. A végeredmény az lett, hogy minden egyes helyen ketten kuporogtunk, de így is jó volt a hangulat.
- Kíváncsi lennék, hogy Harryék merre járnak. Vajon karácsonykor bemennek valami rokonhoz? - vetette fel Luna, a maga álmatag stílusában.
- Jó lenne - mondta reménykedve Ginny.
- Ti mit fogtok csinálni a szünetben? - váltott témát Anthony.
Erre a legtöbben részletesen taglalni kezték a programjukat. Neville elmondta, hogy első dolga DS terveket kidolgozni, Luna a rokonaihoz készült, én pedig kijelentettem, hogy tanulok a RAVASZ-okra.
Aztán hirtelen lassítani kezdett a vonat, majd egy nagy rándulással megállt.
- Mi történt?
- Még biztosan nem érkeztünk meg...
- Lehet, hogy megint ellenőrzés - találgatott Ginny, és közben az ablak felé tekintgetett.
Tíz perc várakozás után kinyílt a fülke ajtaja, és megjelent egy csuklyás Halálfaló. Végignézett a társaságon, majd Lunára mutatva így szólt:
- Te Xenophilius Lovegood lánya vagy, igaz?
Luna rámeredt a férfire és bólintott. Erre az se szó se beszéd karon ragadta a lányt, és már vonszolta is ki a fülkéből...
- Mit csinál?!
- Hagyja békén!
- Hova viszik?
- Luna!
A lány kétségbeesetten tiltakozott, de hiába, a férfi erősebb volt. Kihúzta Lunát a fülkéből, és nagy lendülettel behúzta a tolóajtót. Mi azon nyomban az ablakhoz siettünk.
- Látok valamit....
- Nézzétek többen vannak! Te jó ég, az a lány legfeljebb másodikos lehet!
- Mit akarnak velük?
A vonat nagyot rándult, és gyorsulni kezdett, aminek következtében mind a padlón kötöttünk ki. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, és visszakecmeregtünk a helyünkre. Közben egyikünk sem szólt egy szót sem, és ez a döbbent csend még jó félóráig kitartott.
- Mi van itt?! - fakadt ki végül Ginny - Hova vitték el Lunát, és ami még fontosabb Miért?!
- Nem tudom - feleltem csendesen - ,de szerintem az apjának is szerepe van a dologban. Mert hogy őt is emlegette.
- Te jó ég! - suttogta Ginny - Lehet, hogy a Hírverő miatt!
- Micsoda? - kérdezte kórusban Lucie és Anthony.
- A Hírverő miatt! - ismételte türelmetlenül Ginny - Luna apja a főszerkesztője, és mostanában... Hát, nem olyan cikkeket írt, amik tetszenének a Halálfalóknak és Tudjátokkinek.
- De akkor miért Lunát viszik el, miért nem az apját? - kérdeztem.
- Mert van egy olyan érzésem, hogy Lovegoodra nagyobb hatással van a lánya élete, mint a sajátja - mutatott rá Seamus.
- Remélem nem lesz baja - motyogtam.
Mikor megérkeztünk, szinte mindenkinek volt a pályaudvaron valamilyen hozzátartozója, de én hoppanálni készültem. Elköszöntem a többiektől, átöleltem Padmat, megcsókoltam Anthonyt, aztán megfogtam Lucie kezét, és megpördültem álló helyzetemben. Szorító űrben repültünk, aztán a talpam kemény talajnak ütközött.
Nem volt tanácsos sokáig az utcán ácsorogni, gyorsan bementünk a házba.
Egy pillanatig néma csend volt - aztán Katie totyogott elém. Elmosolyodtam, és boldogan emeltem fel. Hát minden rendben van...

Szóval, milyen lett? :) 

Remélem tetszik, várom a véleményeket!

Giger :)

Novellák

Gondterhes nap
Aki bújt, aki nem

Gondterhes nap

 Hali! 
Ez most rövidebb HP novella. :) 
Főszereplő: Petunia Dursley
Időszak: Harry születése után kb. egy évvel
Rövid leírás: Bővebb elképzelés arról a napról, amikor Petuni megtudta, hogy Lily Pottert tragikus halál érte. Fel kell nevelnie a gyerekét, és el kell viselnie a traumát, de úgy, hogy közben nem mutat semmit.

Életem egyik legrosszabb napja volt. Talán nem is mutattam, nem tudom, kívülről nem láthattam a dolgokat. De bent egy világ omlott össze bennem azon a napon. Nem is értettem, miért van rám ilyen hatással ez az egész. Keveset láttam, nagyon keveset. Mikor elment az iskolába, megszakadt a kapcsolatunk...
Egy őszi nap volt. Korán reggel felkeltem, hogy előkészítsem a reggelit a férjemnek és a fiamnak. Csendesen felöltöztem, aztán kimentem a nappaliba. Még nem kelt fel a nap.
Elővettem a szükséges edényeket és eszközöket, aztán kinyitottam a hűtő ajtaját. Takaros konyha volt a miénk, mindig is utáltam a rendetlenséget. A különböző ételek szép rendben sorakoztak, takaros címkékkel ellátva. Akkor jutott eszembe, hogy nincs tej, hiszen tegnap elfogyott.
Becsuktam a hűtő ajtaját, és a bejárati ajtó felé indultam. A tejesember mindig korán jön, már itt kellett, hogy járjon, efelől nem volt kétségem. Átosontam az előszobán, bedugtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam balra. Halk kattanás kíséretében kinyílt az ajtó. Lenéztem a küszöbre - és felsikítottam. Ezt azonnal gyereksírás követte..
Az ajtó előtt egy apró csecsemő feküdt, mellette pedig egy levél.
Hirtelen megjelent a férjem, kezében a kis Dudleyval, aki szintén sírt, nyilván mert felébresztettem.
- Mi történt? Mi ez... Szentséges ég!!!
Vernon észrevette a gyereket, aki egyre jobban sírt. Némi tétovázás után felemeltem a borítékkal együtt, aztán becsuktam az ajtót, és a konyhába siettem Családom követett.
- Mi a fene folyik itt?! - kérdezte türelmét vesztve férjem, és beültette Dudleyt az etetőszékbe. A kisgyereket jobb ötlet híján az asztalra fektettem, és felbontottam a levelet.
- Ki írta? Olvasd fel!
- Jól van... - motyogtam reszkető hangon, majd megköszörültem a torkom, és olvasni kezdtem.

Kedves Mr és Mrs Dursley! 
Nyilván valóan soraim olvasásának elején nem értenek semmit, meg vannak ijedve, és természetesen magyarázatot akarnak. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy Lily és James Pottert a múlt éjjel halálos támadás érte. Az elkövető, a varázslóvilág legveszedelmesebb zsarnoka, Voldemort Nagyúr volt. 
Petunia, a maga húgáéknak már régen el kellett rejtőznie. Ennek oka egy jóslat, amely Harryről szól. Többet nem szeretnék mondani, mert nem sokat értenének belőle. A lényeg az, hogy a kis Harry túlélte a támadást, ugyanis a halálos átok Lily önfeláldozásának köszönhetően - igen, ez történt - a visszájára fordult, és a kisgyerek megúszta a dolgot egy apró sebbel. 
Voldemort valamikor vissza fog térni, efelől kétségem sincs. És ezzel kapcsolatban is írom a következő kéréseket önökhöz. 
1. Ha kérhetem, szeressék fiúkként a gyermeket!
2. Ha úgy érzik eljön az ideje, kérem világosítsák fel saját varázsló mivoltáról! 
3. Harry 11 éves korától a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakkollégium tanulója kell hogy legyen.
4. Mivel csak a vérkötelék védheti meg, így kérem, hogy amíg nagykorú nem lesz, addig had legyen a maguk háza az otthona! Tudom, hogy ez nagy kérés, de nincsenek más élő rokonai. Önök az utolsó esélyei, hogy életben maradhasson, és felnőhessen. 
Köszönök mindent. 
Őszinte részvéttel: 
Albus Dumbledore

- Mégis... Nekünk...nekünk kell...felnevelni a húgodék gyerekét? - kérdezte megrökönyödve Vernon.
- Úgy tűnik - suttogtam, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra.
- Nem lehet igaz...
Nem válaszoltam. Összehajtottam a levelet, levettem egy zárható kis ládát a szekrény tetejéről, majd kutatni kezdtem a kulcsa után. Hamar meg is találtam. Kinyitottam a ládikát, gondosan beleraktam a levelet, majd visszazártam és felraktam a helyére.
Aztán hozzáláttam reggelit készíteni, immár két babának és két felnőttnek. Közben nagy nehezen leküzdöttem kitörni készülő könnyeimet. Nem is tudtam felfogni, mi történt. Férjemet látszólag sokkal jobban érdekelte, hogy fel kell nevelnie egy gyereket, mint Lilyék halála....
- Mi legyen? - kérdezte hirtelen, mikor letettem elé a sonkás tojást az asztalra.
- Hogy érted? - kérdeztem, és leültem vele szemben, hogy megetessem Dudleyt. Harry közben elaludt.
- A gyerekkel! Velünk!
- Nem tudom - mondtam bizonytalanul, és beraktam az első kanál spenótot kisfiam szájába, kihasználva figyelmetlenségét.
- Én igen - szólt, és összehajtotta az újságot - Felneveljük, de nem mondunk neki semmit. Nem kell nekünk egy ilyen őrült a családba. Normális embert nevelünk belőle, és nem fog pálcával hadonászni.
- Nem is tudom...
- De én igen. - vágta rá határozottan Vernon. - Ezt kell tennünk Petunia. Vagy van más ötleted?
- Nincs - feleltem.
Férjem egy óra múlva elindult a munkahelyére, én meg otthon maradtam a két gyerekkel. Meg kellett etetnem Harryt is, aztán leraktam őket a járókába, ahol nem kellett sok idő, és mind a ketten elaludtak. Meg is értettem, Dudley korán kelt fel, Harry pedig bizonyára hosszú éjszakát élt át. Hozzáláttam ebédet főzni, és közben a történteken rágódtam.
Én mindig is tudtam. Tudtam, hogy Lilynek nem kellett volna összeállni azzal a népséggel. Hiszen csak azért halt meg, mert bekerült egy rossz társaságba...
Vagy az irigység mondatja ezt velem? Talán... Kiskoromban én is szerettem volna oda járni, ahova Lily, ezt nem tagadhatom le. De most.... Hiszen nekem így tökéletes életem van, és nem mehettem vele... Ő meg már nem él...
Hiába nem törődtem vele évtizedek óta, most könnyes lett a szemem. Szerettem őt, remek testvér volt. Mindig együtt jártunk mindenhova, és ha a barátai nem akartak velem lenni, akkor kiállt mellettem. Emlékszem, még kicsik voltunk, amikor átjöttek hozzánk a barátai. Fiatalabbak voltak nálam, és nem akarták, hogy bemenjek a szobába. Azt mondták, semmi keresnivalóm nincs ott. És akkor Lily leszídta őket, közölte, hogy ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni. És ők felálltak, de Lilyt nem érdekelte. Később azt mondta nekem, hogyha nem tudnak engem elfogadni, akkor nem vágyik a társaságukra. Láttam a szemén, hogy ez nem igaz, de ő kitartott mellettem.
De én soha sem voltam ilyen figyelmes vele. Amikor érdekes, különös, sőt, néha egyenesen ijesztő dolgok történtek körülötte,csak ráparancsoltam, hogy hagyja abba... És hiába bizonygatta sokszor már sírva, hogy nem tudja abbahagyni, nem vettem figyelembe, nem akartam hinni neki. Nem értettem, nem tudtam megmagyarázni ezeket a jelenségeket, és ettől ellenszenvessé, borzalmassá vált számomra az egész jelenség.
És amikor megjött az egyik tanár... Elmagyarázta, hogy mi Lily valójában, és hogy felvenné az iskolába. Akkor örültem, hogy magyarázatot kaptunk mindenre, de féltékeny is voltam. Féltékeny voltam, és ezt nem szégyellem bevallani. Én is boszorkány akartam lenni, hogy csinálhassak olyan csodálatos dolgokat, és együtt járhassunk iskolába. Még az igazgatónak is képes voltam levelet írni, de nemleges választ kaptam.
Akkor szakadozni kezdett a köztünk lévő kapcsolat. Lily rendszeresen találkozott a közelben lakó Pitonék gyerekével... A fiú folyton megsértett, és ha ő nincs, akkor a húgom nem olvassa el azt a levelet. Haragudtam, és féltékeny voltam, és mindezt rajta töltöttem ki, pedig nem tehetett semmiről.
Onnantól kezdve alig beszéltünk. Lily a nyarak folyamán többször is megpróbált társalgást indítani, de mindig sikertelenül. Aztán utolsó éve előtt már hozzám sem szólt, utána pedig összeköltözött azzal a Potterrel, és többé színét se láttam.
Most pedig itt ez a levél, és itt a gyerek. Hogy szerethetném fiamként? Hiszen ha ránézek, az a szörnyű emlékeket juttatja eszembe, a csodálatos testvéri kapcsolat tragikus halálát...
A szeme Lilyé...
Ez jutott eszembe. De ez csak megnehezíti a dolgom. Az a zöld szempár, amiben sohasem láttam könnyeket, csak boldogságot vagy együttérzést.
És most minden teher rám szakadt. Fel kell nevelnem egy gyereket, akivel nyilván ugyan úgy furcsa dolgok fognak történni. És nem mutathatok semmit, hisz a családom szerint utáltam a húgomat... Pedig ez nem igaz, egyáltalán nem igaz...
Harry felsírt mögöttem. Megfordultam, és a járóka felé siettem. Menet közben letöröltem a könnyeket az arcomról.

Hát, ez volna az. :) 

Remélem tetszik, most

nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 

Giger :) 

Ötvenkilecedik fejezet

- Gyertek velem! - parancsolta Piton, és elindult a szobája felé. És akkor ezek mellé, még félúton Amycus Carrowal is összefutottunk, bár volt egy olyan érzésem, hogy a helyzetünkön már semmi sem ronthat.
Még egymásra sem mertünk nézni, úgy baktattunk végig a folyosókon és lépcsőkön. Mikor megérkeztünk a helyre, ahonnan egy pár perccel ezelőtt diadalittasan távoztunk, már hevesebben vert a szívem. Mi lehet még ebből....?
- Üljetek le - sziszegte Piton, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Pansyt szimplán ott hagytuk, ha elmúlik az átok hatása majd csak bemegy a körletébe.
Az igazgató intett a pálcájával, mire megjelent hat szék az asztala körül. Carrow leült Piton mellé, mi pedig szemben velük. Éreztem, hogy most mindent ránk akarnak kenni, viszont azt is tudtam, hogy csak most van bizonyítékuk, a többi akcióra nincs. Valahogy figyelmeztetnem kellett volna a többieket, hogy ne mondjanak semmit, de ötletem sem volt, hogyan tehetném meg ezt úgy, hogy a két tanár nem veszi észre.
- Nos - szólalt mg Piton - Hajnali két óra van. Az igazgatói szobából jöttetek ki Griffendél kardjával, és egy megátkozott diákkal. Magyarázatot várok.
- Én sejtem, mi történt Piton - károgott közbe Carrow, akinek csillogott a szeme a kárörömtől - Bizonyára már unatkoztak, mert régóta nem tettek semmi komiszságot.
- Köszönöm - emelte fel a kezét az igazgató -, de engem most az ő válaszuk érdekelne.
- Mi az, hogy régóta nem tettünk semmit? Ez volt az első eset - jelentette ki szemrebbenés nélkül Ginny.
- Ne hazudj! - förmedt rá türelmét vesztve Piton - Nagyon jól tudom, hogy a ti kezetek volt a tűzijátékokban, a mocsárban, meg a falfirkálásban is! És akkor még sorolhatnám!
- Ezekhez semmi közünk, igazgató úr - mondtam, kihangsúlyozva az utolsó két szót, mint mindig.
- Akkor mégis ki tette? - kérdezte gúnyosan Carrow - Bizonyára csak úgy, megtörtént mindez, amíg a kastély lakói aludtak.
- Mi bizonyítja, hogy nem így volt? - kérdezte derűsen Neville.
- Így van! - helyeselt Seamus - Nincsenek bizonyítékaik -majd gyorsan hozzátette - igazgató úr...
Piton ránézett, és az látszott az arcán, hogy jelen pillanatban nem tudja eldönteni mit mondjon erre. Carrow viszont elemében volt.
- Azt javaslom, használjuk a jól bevált módszert - mondta -, és intézzünk velük szemben kedvezménymegvonásokat, mindaddig,a míg el nem mondják mi is történt valójában....
- Nem - szakította félbe Piton. Hirtelen odafordultam, de olyan gyorsan, hogy a nyakam is belereccsent. Azt hittem, rosszul hallok. - Erre semmi szükség Amycus. A gyerekek most ugyan kihágást követtek el, de a többi csínytevés bárki műve lehet. Nincs jogunk rájuk fogni.
Carrow olyan fejet vágott, mintha Piton azt fejtette volna ki, hogy elmarad a karácsony. A társaimra néztem, és ugyanazt az értetlen döbbenetet láttam az arcukon, amit én is éreztem. Még is mi ez? Piton megvéd minket?
- Tessék? - szakadt ki Ginnyből.
Piton felállt, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta, bár nem sok mindent láthatott. Majd hirtelen, gépiesen beszélni kezdett, továbbra is a fekete eget kémlelve.
- Holnap délután háromtól másnap reggel hétig büntetőmunkán lesztek Hagrid professzorral a Tiltott Rengetegben, ezen kívül egy hétig hivatalosan büntetésben vagytok, vagyis rajtatok gyakorolnak sötét varázslatokon. Most pedig elmentek lefeküdni, és a hétvégén többet ne kerüljetek a szemem elé!
Köszönés nélkül rohantunk ki a szobából, és még egymáshoz se szóltunk. Teljes volt a csend, egészen addig, amíg a hálóterembe nem értem. Ott aztán felsikkantottam, mert megbotlottam valami nagy dologban, mikor beléptem. Aztán rájöttem, hogy az nem is valami, hanem valamik... Illetve valakik... Nevezetesen Padma és Lucie, akik látszólag meg akartak várni, d elaludtak. Most gyorsan felpattantak, és nekem estek a kérdéseikkel.
- Mi volt?
- Megvan?
- Nem kaptak el titeket?
- Minden rendben ment?
- Várjatok már! - intettem le őket - Ne olyan gyorsan!
- De mi történt? - kérdezték kórusban.
Így hát el kellett mesélnem mindent. A barátnőim először vigyorogtak, aztán szorongás ült ki az arcukra, végül, mikor befejeztem a történetet már értetlenkedve néztek rám.
- Elengedett?
- Ennyivel?
- Igen. Nekem is zavaros - csóváltam a fejem - , de az a lényeg, hogy megúsztuk ennyivel.
- Bár ez sem túl jó. - fejtette ki a véleményét Lucie - Majdnem egész nap az erdőben lesztek, és Carrow biztos nagyon ideges. Tuti, hogy a Cruciatus-átkot akarja majd gyakoroltatni...
- Azzal még ne törődj - legyintettem. - Nekem egyenlőre elég, hogy élek.
Elvigyorodtam, aztán bedőltem az ágyba, és szinte azonnal el is aludtam.

Hatalmas megdöbbenéssel konstatáltam, hogy közeledik a karácsonyi szünet. Hihetetlenül gyorsan rohant az idő, a büntetőmunka a Rengetegben nem volt vészes, csak hát borzasztóan fárasztó.
Már az egy hét büntetést is majdnem megúsztuk nagyobb károk nélkül (csak egyszer átkoztak meg, Imperiussal.), amikor Carrow feltűnően gonosz vigyorral lépett be a terembe. Egyszer lesz, ami sose volt hozzáállással lemondóan sóhajtottam, és beletörődtem, hogy Lucie jóslata beigazolódik.
- Longbottom, Finnigan, Turpin,  Patil, Goldstein, és Brown, idejöttök! - parancsolta - Legyen még... Ti ott négyen! - rámutatott Hannah-ra, Terryre, Justinra és Parvatira, ugyanis Padma jött ki az előbb.
Ezután jött a párválasztás. Egész jól jártam, mert nekem Michael jutott.
- Ma a Cruciatus-átkot fogjuk gyakorolni. Kezdhetitek.
A mardekárosok azonnal benne voltak a dologba, és a terem megtelt lányok sikolyaival, és a fiúk kiabálásával...
Néhányan viszont csak álltak, és kitartóan bámulták a földet, köztük Michael is.
- Mi van itt Corner? - kérdezte kajánul Monstro - Gyáva vagy?
 A fiú nem felelt. Carrow nem vette észre, hogy nem csinál semmit, a mardekárosok tanítgatásával volt elfoglalva. Én nem voltam hajlandó odanézni. Engem senki sem átkozott meg, mégis potyogni kezdtek a könnyeim. A barátaim szenvedtek, de nem tudtam segíteni nekik...
- Crucio!
Hirtelen jött a már ismert fájdalom, és a padlóra rogytam. Sikítani kezdtem, rángatóztak a tagjaim....
Már ott tartottam, hogy inkább meghalnék, mikor megszűnt az átok. Pansy Parkingson visító nevetését hallottam. Aztán mikor nagyjából összeszedtem magam, rájöttem, hogy maga a tanár átkozott meg.
- Így kell ezt csinálni, látjátok? - és kárörvendő vigyor terült szét az arcán.
Elmebeteg - gondoltam. Nem normális dolog, ha valaki ilyen élvezettel nézi mások szenvedését.
Aztán Pansyt állította be hozzám...
Óra végén elsőnek rohantam ki az ajtón, de a többiek is gyorsan távoztak. Első utam a legközelebbi mosdóba vezetett - nevezetesen Myrtle mosdójába.
Megmostam az arcom az egyik működő csapnál, és belenéztem a tükörbe. Sokkal felnőttebnek éreztem magam, mint eddig bármikor, és nem tudtam, miért van így. Csak egyszerűen éreztem...
             
És akkor újra könnyezni kezdett a szemem... Aztán a következő pillanatban szégyelltem, hogy ilyen gyenge vagyok... És akkor megint sírni kezdtem.....
Hirtelen felbukkant Myrtle is, nyilván érdekelte, ki jött be, mert csak nagy ritkán tévedtek erre diákok.
- Hát te ki vagy? - kérdezte. Elég barátságtalan volt, de az érdeklődést is hallottam a hangjában.
- Senki - vágtam rá gondolkodás nélkül, és elindultam az ajtó felé.
- Várj! - kiabálta - Ne menj el!
- Miért ne mennék? - kérdeztem meglepetten.
- Mert aki bejön ide.. Az általában azt akarja, hogy senki sem találjon rá. Vagy valami baja van...
- Tényleg? - néztem rá - Miért pont ide jönnek?
- Csak - felelte a kísértet lány - Mert ide nem jönnek gyakran, és senki sem keres itt...társaságot - fejezet be sután.
- Ebben van valami - motyogtam.
- Mi a baj? - tért rá a tárgyra.
- Miért mondanám meg? - kérdeztem vissza. - Ne haragudj, de semmi közünk egymáshoz...
- Jobban fogod érezni magad, ha beszélsz - felelte gondolkodás nélkül.
- Hát... Miért ne... - motyogtam bizonytalanul - aztán ömleni kezdtek belőlem a szavak. Elmondtam, hogy mennyire furcsán érzem magam, hogy mekkora felelősség, hogy fel kell nevelnem a húgomat, hogy félek is, de nem lehetek gyáva, hogy mennyire elegem van a Halálfalókból és az óráikból, hogy mindig attól kell félni, hogy mikor átkoznak meg, vagy hogy meddig élhetek még...
- ...és ha esetleg történik velem valaki, akkor mi lesz Katievel? Tudom, hogy a nagyi nem tudja felnevelni, hiszen nagyon idős, ő is sejti, hogy nincs sok ideje hátra!
-Értem - mondta a kísértet. Nem odaillő vidámsága, ami az arcán ült, nagyon idegesített.
- Éééé....s? - néztem rá.
- Mit és?
- Miért volt olyan fontos, hogy ezt elmondjam?
- Ja, csak érdekelt - felelte szórakozottan - Szia.
- Mi? - hökkentem meg
- Gondolom elmész. - felelte vidoran, aztán fejest ugrott egy vécékagylóba, és egy perccel később műár csak a bugyborékolást hallottam, aztán csak a döbbenet csendje maradt Myrtle után.
Nem sokkal később már a nagyterem felé tartottam. Már korgott a gyomrom. Meglepett, de rá kellett jönnöm, hogy tényleg jót tett, hogy mindent elmondtam.
A barátaim viszont kimondottan szörnyű állapotban voltak. Csak turkálták az ételt, és észre sem vették, hogy megérkeztem, amíg meg nem szólaltam.
- Sziasztok.
- Lisa! Hol voltál? - kérdezte Anthony, és aggodalom csengett a hangjában.
- Csak mosdóban - feleltem kitérően - Baj van?
- Szerinted? - horkantott Lucie.
Csak egy mordulással feleltem, és enni kezdtem.
Valahogy az egész olyan érdekes volt. Teljesen levert hangulatban voltam - ugyanakkor megkönnyebbültem..
Érdekes volt... Olyan se hideg, se meleg hangulat, amit ha kényszerítenek, akkor sem tudom megmagyarázni.
Mélázásomból McGalagony térített észhez. A professzor feltűnően feldúlt volt, és még a szokásosnál is szigorúbb arcot vágott.
- Azt szeretném megtudni - kezdte, rosszul leplezett dühvel - , hogy maguk közül ki akarja a Roxfortban tölteni az ünnepeket.
- Én nem - mondtam, és mindenki hasonló választ adott.
- Értem. - bólintott a tanárnő - És megértem. - tette hozzá, majd nagyot sóhajtott, és elindult az asztal tulsó vége felé.

Sziasztok!

Hoztam egy hosszú fejezetet, +képpel. :)

Remélem örültök! :D 

Arra gondoltam, hogy hozhatnék néha 

ilyen rövid HP novellákat. 

Mit szóltok hozzá?

Kérlek most írjatok ezzel kapcsolatban! :)

Giger

Ötvennyolcadik fejezet

Az elkövetkező napok eseménytelenül zajlottak, de ez nem tartott sokáig. A Mobil-mocsaras akción megint közel jártunk a lebukáshoz, mert Carrowék és Frics  a folyosókon járőröztek.
Az eredményt senki nem tudta eltüntetni, bár volt egy olyan érzésem, hogy a tanári kar nagy része csak nem akarja. Ezzel együtt kiderítettük, hogy Piton még péntek délután elutazik, úgyhogy el kellett kezdenünk nyomozni a jelszó után. Ez könnyebben ment, mint azt elsőre gondoltuk.
Épp az igazgatói szoba közelében sétáltunk, amikor Piton és Alecto Carrow leszálltak a tekergő kőlépcsőről, és a kőszörny visszaugrott a helyére mögöttük.
- ...és szerintem nem ártana az sem, mert nagyon szemtelenek tudnak lenni.
- Én azt értem - felelete fagyosan Piton - , de nem lehet minden órában újabb rendeletet kiadni, csak mert te vagy a testvéred nem vagytok elégedettek.
- Nem is kértem ilyet! - fortyant fel Carrow - Csak azt mondtam...
- Nem kell elismételned Alecto, elsőre is hallottam. De el kell, hogy utasítsam az ötletet. A Nagyúrnak épp elég...
- És a Nagyúr nélkül már lépni sem mersz? - vágott közbe gúnyosan a nő - Nélküle nem mersz kiadni rendeletet?
- Itt nem arról van szó, hogy merek-e vagy sem! - csattant fel Piton - Az iskola a Nagyúr irányítása alatt van, és külön megkért, hogy mindenről tájékoztassam!
- Én akkor sem rohannék hozzá minden egyes kis dologgal - jelentette ki Carrow.
- Épp ezért vagyok én az igazgató, és nem te.
- Mégis mi a .... - kezdte felháborodottan a nő, de nem tudta befejezni, mert Piton közbe vágott.
- Nekem erre nincs idő, Alecto! És ha megbocsájtasz, most visszamennék a munkámhoz, mert holnap után el kell mennem a Nagyúrhoz, és még be kell fejeznem egy jelentést  az iskolában történtekről. - majd a kőszörnyhöz fordult, és így szólt: - Aranyvér.
Lucie, Padma és én, miután úgy éreztük eleget hallottunk, gyorsan megfordultunk, és szapora léptekkel elindultunk a könyvtár felé.
- Szólni kell a DS tagoknak - lihegtem, mikor felfutottunk a negyedik lépcsősoron is.
- A galleonok! - kiáltott fel Padma - Ha átírod a szöveget az oldalán, a többiekén is megváltozik!
- Igazad van - bólintottam - Fogd meg ezeket egy kicsit...
A karjába pakoltam a sálam és a táskám, aztán kotorászni kezdtem a talárom zsebében, és előhalásztam belőle a hamis pénzérmét. Akkor megfogtam a pálcámat, és bűvölni kezdtem az apró számokat és betűket. Mikor végeztem, ez állt rajta: Péntek du. utazik, jelszó aranyvér 
- Így - szóltam elégedetten, mikor felpillantottam a munkámból - Szerintem elég világosan fogalmaztam. Szerintetek?
- Tökéletes - bólintott Padma, majd az órájára nézett - Jobb lesz, ha most már nem megyünk a könyvtárba. Madam Cvikker nem szereti, ha tíz perccel zárás előtt esünk be, és amúgy sincs sok értelme.
- Jó, menjünk a klubhelyiségbe - mondtam szórakozottan, és visszavettem a lánytól a holmimat.
Pénteken éjszakára terveztük az akciót, de már vacsora után bementünk a Szükség Szobájába. Ott aztán mind az öten fel-alá járkáltunk, ugyanis teljes izgalomba voltunk. Egyszer elkezdtem olvasni, de tíz perc múlva eljutottam oda, hogy hiába olvastam el egy mondatot százszor, az első szónál többet nem fogtam fel belőle. Akkor becsaptam a könyve, a polchoz sétáltam, és ideges mozdulattal belöktem egy üres helyre. Most vettem csak észre, hogy remeg a kezem.
Nyolckor a többiek beszélgetni kezdtek, de én nem figyeltem oda.
Régen volt már alkalmam rá, hogy egy csendes helyen legyek, tömeg, szorongás, barátok és ellenségek nélkül. A többiek, akik a szobában voltak, most nem számítottak, nem érzékeltem őket. Elővettem egy párnát, amit még ötödikben a kábító-átok  gyakorlására használtunk, és letelepedtem az egyik sarokba.
Milyen hosszú utat tettem meg egészen eddig! És sohasem volt időm mindezt végiggondolni. Pedig mennyit változtam, mennyit haladtam csupán néhány év alatt...
Eszembe jutott, hogy milyen volt az életem, mikor még apa is ott volt velem. Kicsi voltam, hisz hatéves koromban ment el, nem is sok dologra emlékszem. Pedig szép család voltunk, szerettük egymást, amíg a mágia közbe nem szólt...
És mikor elsős lettem...! Milyen esetlen, milyen szerencsétlen voltam. Csendes, nyugodt, de jó eszű diákként ismertek a tanárok, pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Mindig féltem, hogy nem felelek meg az órákon, a barátaimnak, és magamnak...
És Harry... Most már nevetséges belegondolni, hogy negyedikig elvörösödtem ha csak megláttam, hát még ha rám nézett, hozzám szolt, esetleg megérintett. És egyszer majdnem meg is csókolt... Ki tudja mi lesz, ha akkor nem szakítanak félbe... Talán most vele bujkálnék országszerte? Nem hiszem, Ginny sem ment vele...
És amikor megharapott a vérfarkas a Potter ház kutatása közben... A Potter ház... Mennyit időztem ott régi leveleket olvasva, képeket nézegetve, és személyes tárgyak után kutatva, hogy örömet szerezzek Harrynek.
És mibe került...! Egy hét a kórházban, aztán egy örök hátrány, amivel együtt kell élnem. És anya halála.... Katie, aki árva, és akit most a nagyi nevel, a nagyi, aki idős, és elég magára vigyáznia....
De én... Én annyit változtam, és fel sem tűnt - legalábbis nekem. A szégyenlős, csendes, félénk lányból hirtelen vakmerő lettem. Nem érdekelnek a szabályok, nem zavarnak a körülmények, sem a következmények. Már nem csak sodródok az árral, hanem irányítom. De ennek is van ára. A nyugodt életnek vége, nyoma sincs már...
Nincs családom, csak a gondok, feladatok, és a félelem. Mert félek, és most is félek, mert amire készülünk nem gyerekjáték, nem egy tréfa. Itt, ha lebukunk, akkor talán vége mindennek. Nem tudom, hogy hova jutnánk - egyszerűen haza, vagy már nem is kerülnénk ki innen élve - de ennek vagy jó vége lehet, vagy borzalmas, végzetes. Betörni az igazgatói szobába, és ellopni Griffendél kardját! Erre szerintem mindenki azt mondaná, hogy őrültség, de nem érdekel. Én tudom, hogy nem az, és ez a legfontosabb.
- Idő van - szólt kicsit remegő hangon Ginny - Indulnunk kellene.
- Menjünk - bólintottam, és feltápászkodtam a sarokból. Egyre jobban remegett a kezem, de azért megpróbáltam úrrá lenni rajta. Megmarkoltam a pálcámat, és úgy indultam az ajtó felé.
- Tudjátok mit?- suttogtam - Én előre megyek felderítőnek. Vérfarkasként. Majd ott vissza változok.
- Rendben.
- De óvatosan!
Átalakultam, és vérfarkas képében osonni kezdtem a folyosón. A többiek nagy távolsággal követtek.
Végül eljutottunk a kőszörnyig, ahol visszaalakultam, és elsuttogtam a jelszót.
- Aranyvér...
A szobor félre ugrott, és megjelent a csigalépcső. Sorban ráálltunk egy-egy fokra, majd a lépcső tekeregve emelkedni kezdett. Mikor felértünk, az ajtóra szegeztem a pálcámat, és ezt motyogtam:
- Alohomora!
Kattant a zár, és az ajtó kitárult.
A régi igazgatók portréi békésen szuszogtak kereteikben, Dumbledore régi ezüst szerkezetei ott pufogtak és kattogtak  a kis asztalokon. Egyedül a főnix nem volt ott, egyébként minden azt a képet mutatta, mint tavaly.
- Gyorsan! - morogta Neville - Siessünk, mert a végén még bejön valaki...
A kard az egyik polcon állt, üvegszekrénykében. Ki akartuk nyitni, de nem sikerült.
- Alohomora! - mormolta Ginny. Nem történt semmi. Feszegettük a zárat, mind megpróbálkoztunk bűbájjal is, de nem volt eredménye. Aztán hirtelen lépteket hallottunk....
- Gyerünk! - mondta fennhangon Seamus - Jön valaki!
- De nem lehet kinyitni!
- Menjetek arrébb! - utasított minket Luna.
- Luna...
- Mire ké...
- Obstucto!
Bumm!
Az üveg szétrobbant, és cserepei ezer felé repültek a szobában. Ezzel együtt vijjogó sziréna zengte be a szobát, és a léptek megszaporázódtak a folyosón...
- Futás! - kiabálta Neville, és megragadta a kard markolatát. Seamus közben már kinyitotta az ajtót.
Sorban kirohantunk rajta, majd futni kezdtünk a tekergő lépcsőn. Már majdnem leértünk, amikor megjelent valaki, velünk szemben.
Luna, Ginny és én sikítottunk, a fiúk pedig felkiáltottak ijedtükben. Neville kezéből még a kard is kiesett.
Az alak mozdulatlan volt, és meg sem szólalt.
- Ki..ki az? - dadogta Luna.
- Te ki vagy? - kérdezte határozottan, de barátságtalanul az idegen.
- Mond meg te! - jött meg Seamus hangja.
- Pansy Parkingson. És Piton nem fog örülni nektek...
- Micsoda? Mit keresel te itt? - hüledezett Ginny.
- Piton itt hagyott valamit, és megkért engem, hogy hozzam le - felelte a mardekáros lány - De úgy látom, többet kap, mint tervezte - tette hozzá gonoszul.
Neville hirtelen odakapott, és közelebb húzta a lányt. Az sikítani akart, de nem tudott, mert Seamus résen volt, és befogta a száját. Pansy rugdosott, és kapkodott a kezével, de hiába.
- Lányok! - nyögte Neville. Én azonnal értettem, mire gondolt.
- Petrificus Totalus! - kiáltottam. A lány megdermedt, és a két fiú elengedte.
- Mi legyen vele? - kérdezte Luna a kezeit tördelve.
- Vigyük magunkkal - felelte Ginny - Emléktörlést végzünk rajta, aztán... Elvisszük a klubhelyisége elé...
- Hát jó...
Közös erővel felemeltük Pansy megmerevedett testét, és elindultunk a folyosón. Már majdnem a pincelépcsőhöz értünk, amikor egy hang ütötte meg a fülemet, amitől a szívverésem is elállt.
- Hát végre megvagytok - susogta Perselus Piton.

Sziasztok mindenki! :)

Milyen lett? 

Várom a komikat, és aki nem tette meg,

az légyszi szavazzon! 

És bocsi, kicsit nagy szünet volt. :)

Giger

-