Novella verseny eredménye

Sziasztok!
Nos, a szavazataitoknak köszönhetően a novella versenyen sikerült második helyezést elérnem.
Nagyon szépen köszönöm nektek a segítséget, és most kitenném ide a novellát, egy kis olvasnivalónak ;)
Giger

Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.
Élni a tudattal, hogy te választottál.
Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.
Miért van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem vesszük észre őket.
Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem, hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.
De miért érzem így? Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.
Mint mindig, amikor el voltam keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom. Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem az egészre.
A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.
- Szerintem ma kapod meg - Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és kicsit sok volt benne az optimizmus. Azóta persze ez is megváltozott. Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és szörnyen fent hordja az orrát.
- Tudom. Meg tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"- nevettem. - De majd két év múlva én fogom ezt mondani neked.
- Jövőre meg Andri-t piszkáljuk - huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak most már a barátaival, és nem velünk.
- De mi van, ha nem lesz levél? - vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.
- Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.
- Bagoly mondja verébnek! - szólalt meg hirtelen Andri. - Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?
- Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.
Andri már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az, amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.
Remegő kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.
- Ne nézegesd, nyisd ki! - sürgetett a két testvérem egyszerre.
- Tudjátok, hogy nem lehet - mondtam csendesen. - Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.
- De hiszen neked szól! - erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.
- Azt én is látom. Mégsem lehet...
- Kérlek! Majd visszazárjuk!
Andri csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.
A szüleim mindig is érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.
- Elvégre az én nevem van rajta - jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja, ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.
Most, öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne. Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit tehetek!
De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.
Olyan életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok, és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért, hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán pont ezért úgy viselkedett, hogy felbosszantson mindenkit a családban. Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette. 
Kicsordultak a könnyeim.
Az utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul döntöttem.
Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.
"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"
- Gyűlöllek! - ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet, melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba járni.
Bellatrix Black

Novella versenyre jelentkeztem

Sziasztok!
Igen, megint ezek a versenyek, de én már csak ilyen próbálkozós vagyok.
Ez is egy olyan verseny, ahol szavazni kell...
Erre szeretnélek most megkérni titeket. Ezt itt tehetitek meg, jobb oldalon, a modul sávban. Giger az én blogger nevem, arra kellene szavazni.
Ilyennel többet itt nem jövök, szóval tényleg utoljára kérlek meg benneteket.
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, aki szavaz <3
Giger

Hetvenkettedik fejezet

Nesztelen léptekkel bementem a kastélyba. Még mindig nem találkoztam senkivel. A padlót több helyen alvadt vér borította, a plafon nagy része leszakadt, akárcsak a lépcső. Tompán hangokat hallottam a nagyterem felől, de ez sem csata zaja volt. Inkább mintha a bentiek beszélgettek volna.
Lassan közelebb mentem, és rátapasztottam a fülemet az ajtóra.
Sírás, halvány nevetés, beszédhangok, néha egy-egy örömteli kiáltás.
Összeszedtem magam, és benyitottam. Néhányan felém fordultak. Egyetlen egy halálfalót sem láttam, csak diákokat, Rend-tagokat, családokat. A négy asztal körül ültek, beszélgettek, hol vidáman, hol gyászban.
- Lisa! - Lucie és Anthony szaladt felém. Mindketten borzalmasan festettek, fáradtak, koszosak és megviseltek voltak - de mosoly terült szét az arcukon.
- Végre! - nevetett Lucie, és a nyakamba borult. - Nem tudtam elképzelni, hogy hol vagy, vagy mi van veled...Hogy egyáltalán élsz-e.
- Élek - mondtam. - De magyarázzátok már el, hogy mi van itt, mert semmit sem értek.
- Harry van - jelentette be Anthony. - Az van, hogy megmentett minket. Voldemort halott.
- HOGY MI? - kiáltottam, és hátra ugrottam. Hatalmasat dobbant a szívem. - Te jó ég! Ez...ez...
- Csodálatos - bólintott Lucie, és újra elnevette magát. Valahogy a halottakra akkor nem is gondoltunk.
- Harry hol van? - kérdeztem. Valahogy a dolog részletei nem érdekeltek.
- Rajongói gyűrűjében - fintorgott Anthony. Egyáltalán nem illett oda a viselkedése. Olyan volt, mint aki valami nagyon büdöset szagol, vagy csak folyamatosan a lábán állnak. Mindenki más boldog volt. Lehet, hogy gyászoltak, de örültek is.
- Valami baj van? - kérdeztem. Valamiért görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam megmondani, hogy miért, de annyira nem is tartottam fontosnak.
- Baj? Nincs baj.
- Nekem nem úgy fest.
- Arról nem én tehetek. Kérdezd meg a "Kis Túlélőt", elvégre vele nagyon jól megértitek egymást.
- Mi a..? - kezdtem, de addigra a fiú elment onnan. Nem mintha nem értettem volna, hogy miről van szó. Nagyon is értettem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Most döbbentem csak rá, hogy Anthony nem tudott az egészről semmit. Abban a hitben volt, hogy én őt szeretem - vagy csak ezt akarta hinni.
Lucie közben szintén eltűnt onnan. Nyilván nem akart láb alatt lenni, vagy csak nem volt kedve végighallgatni ezt az egészet.
Eldöntöttem, hogy megkeresem Harryt, és eldöntöm azt, amit már régen el kellett volna döntenem. A baj ott kezdődött, hogy nem tudtam, hogyan döntsek...
Kerülgettem az embereket, szememmel folyamatosan egy valakit kerestem. Néhányan megszólítottak, de nem válaszoltam. Van még idő mindenre. Most ez a legfontosabb.
Folyamatosan kattogott az agyam. Erre vágytam mióta ismerem, és most itt van. De kételkedtem benne. Folyamatosan motoszkált bennem valami. Valami azt súgta, Harry továbbra sem szeret, csak csodál a kitartásomért, és a szeretetemért. Az, hogy elveszem Ginnytől, nem helyes, mert ők igazán szeretik egymást. Most kell döntenem - de a döntés nem jött.
Vagy elengedem, és megpróbálom elfelejteni. Maradok Anthnyval, megbeszélem vele, hogy mi is történt, és élem az életem. De akkor is örökké ott lesz a tudat: a lehetőségem megvolt.
Vagy vele maradok, és szerelemben élhetek... És azzal, hogy Ginny ezért marad egyedül, és nem lehet boldog se ő, se az, akit szeretek...
Mindenesetre egyik sem hangzott jobban.
- Ebbe fogok beleőrülni - morogtam, és tovább kerestem.
Megláttam Ront és Hermionét. A lány Ron ölébe hajtotta a fejét, ő pedig a bozontos hajzuhatagot simogatta. Arcán egyszerre volt szerelmes boldogság és gyász.
Nem akartam megzavarni őket, és Harryt amúgy sem láttam a közelben, úgyhogy inkább tovább mentem. Nem sokkal később végre meg is láttam. Vettem egy nagy levegőt és oda mentem hozzá.
- Harry - kezdtem. Ő megfordult, és elmosolyodott.
- Aggódtam - mondta, és átölelt. Én nem ellenkeztem, de nem is viszonoztam. Már gyűltek a könnyek a szemem sarkában.
- Itt vagyok...És te is. De Ő legalább nincs itt...
Nem mondott semmit. Látszólag kényelmetlenül érezte magát a hős szerepben.
- Gondolkodtam - tértem rá a témára. Ő megint csak nem felelt. - Miért csináljuk ezt? - fakadtam ki, és leültem egy üresen álló székre.
- Hogy érted? - kérdezte, és leült velem szemben.
- Tudod te - lassan vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam lenyelni a könnyeimet. - És az is, hogy nincs értelme.
- Miért is?
- Mert te nem szeretsz.
- Ezt már tisztáztuk.
Rájöttem, hogy ezzel így nem megyek semmire. Elhatároztam, hogy taktikát váltok. Úgy intézem, hogy Harry se érezze magát kellemetlenül soha emiatt...
Közben észrevettem, hogy Ginny a családjával együtt nem messze ül tőlünk, és figyelni kezd a beszélgetésre.
- De én nem szeretlek téged - jelentettem ki kicsit emelt hangon, és amennyire csak tudtam, határozottan és meggyőzően. - Nem ismertem a saját érzéseimet, félrevezettem...Saját magamat! Sajnálom, hogy ebbe neked is bele kellett keveredni. És köszönöm. Köszönök mindent. Minden jót Harry.
Azzal felálltam, és még mindig uralkodva magamon elvegyültem a többiek között. Aztán berohantam egy kisebb ajtón, becsuktam, a falnak támaszkodtam, és sírni kezdtem, amilyen halkan csak tudtam.
- Helyesen döntöttél - mondogattam magamban. És így is gondoltam. Az lesz a legjobb, ha mostantól senki nem tudja, hogy igazából mit érzek, csak én. A többiek maradjanak csak meg abban a hitben, hogy én rontottam el, én csináltam rosszul egészen eddig, és igazából nem szeretem...
Anthonyval pedig beszélni fogok. Elmondom, hogy mi is történt, hogy csak egy butaság volt.
Eltartott jó ideig, amíg összeszedtem magam.
- Ezután nem mutathatsz semmit - suttogtam magamnak.
Megtöröltem az arcom, kifújtam az orrom, aztán résnyire kinyitottam az ajtót, és kilestem, hogy látna-e valaki, ha most kimegyek. Éppen nem figyelt senki, úgyhogy kisurrantam és halkan becsuktam az ajtót.
Láttam Harryt is, aki most két barátja felé tartott, kissé még mindig meglepett arccal. De nem foglalkoztam vele, most Anthonyt kezdtem el keresni a szememmel.Szerencsére elég gyorsan megláttam.
Összeszorult a szívem a látványtól. A fiú egyedül ült, maga elé meredt, és teljesen sápadt volt. Hirtelen elhatározással hátulról mögé osontam, és átöleltem.Ő, mintha érezte volna, hogy jövök, megfordult és az ölébe vett.
Sokáig ültünk így, és végül megint nekem kellett megtörni a csendet.
- Nem tudtam mit tegyek - suttogtam. - Hülye vagyok... De szeretlek. És őt nem.
Nem felelt.
- Haragszol rám? - kérdeztem halkan, és a szemébe néztem.
- Szeretlek - mondta, és elmosolyodott, ami megnyugtató volt. - Ha nem lennél hülye, hozzád se szóltam volna.
- Ez az egész olyan, mint egy félresikerült szerelmi történet - reszkető nevetés-szerű hangot hallattam. - Amiben én vagyok a fő gonosz.
- Ebben nincs olyan. És most már mindegy. - tartott egy rövid szünetet, aztán még komolyabbra váltotta a hangnemet - Fiatalok vagyunk Lisa, de... Én nem érzem annak magam. És végül is nagykorúak vagyunk. Én szeretlek. - rövid szünet. Előre féltem attól, ami most következik. Csak reménykedtem, hogy nem gondolja komolyan. Ez korai...
- Gyere hozzám, kérlek.
Egy pillanatig dermedten ültem, aztán megerőltettem magam, és elmosolyodtam.
- Legyen - nevettem. Megpróbáltam minél őszintébbnek tűnni. Hiszen akárhogy akartam... Nem voltam szerelmes.
- Végre minden helyre jön... Úgy alakulhat, ahogy régen is szerettük volna.
- Ahogy szerettük volna - suttogtam, belül pedig megsemmisültnek éreztem mindent. De legalább a többiek boldogak lehetnek. És ez erőt adott...

Sziasztok! 

Itt a vége. Lisa roxforti története befejeződik. 

Ettől függetlenül még fogok hozni részeket,

igazából a további életével kapcsolatban,

de ez már nem lesz sok.

Köszönöm szépen minden kedves 

olvasónak, aki eddig velem volt. 

Nagyon szerettem ezt a történetet írni, 

és Lisa most már hozzám tartozik. 

Nem gondoltam volna, de megszerettem, 

pedig csak egy fejemből kipattant, kitalált valaki...

Hát akkor majd még jön az a pár rész. 

A véleményeteket most is várom! ;)

Giger

Hetvenegyedik fejezet

Az, ami akkor és ott történt, talán örökre megmaradt bennem, és sohasem hevertem ki. Akárhányszor körül néztem, egyre több halottat fedeztem fel, köztük sok jó ismerőst. Már-már úgy éreztem, jobb lenne utánuk menni, élvezni az örök béke világát.
De nem szabadott ennyire elkeseredni. Magamhoz kellett térnem, talpra kellett állnom.
- Még van remény - suttogtam eltökélten. Meglehet, hogy még mindig vörös volt a szemem, és még mindig könnyek csíkozták az arcomat, de ökölbe szorítottam a kezem, és már nem remegtem. Lucie és Anthony összenéztek, de egyikük sem szólalt meg. Helyettük Harry mondta ki azt, amit mindannyian hallani akartunk.
- Ha bízunk magunkban... Győzhetünk.
Egy rövid ideig még csend volt. Elfordultam, mert nem bírtam Padmára nézni. Menekülni akartam onnan, de mindenek előtt bosszút állni. Alecto Carrow nem kerülhetett ki élve az ostromból.
Érdekes dolog volt ez. Végigfutott a fejemben az összes roxforti évem, és arra kellett rájönnöm, hogy ennél nagyobbat nem is változhattam volna. Gólyaként még nem szóltam szinte senkihez, megpróbáltam mindig a háttérben maradni, de most...
Most éppen ölni akarok. Tizenhét éves vagyok, de nincs nagyobb vágyam, mint elhozni a halált egy ember számára. És lehet, hogy kellett volna, az is lehet, hogy nem - de nem volt bennem semmi bűntudat.
- Nem szabad elkeserednünk. Most még nem - mondtam hirtelen.- A Halálfalók végeznek velünk, ha most nem adunk bele mindent.
- Lisa, én megértelek - lépett oda Lucie -, de hogyan akarsz nyerni? A kastély majdnem teljesen oda van, a Halálfalók többszörös túlerőben vannak, és mellettük a fél Tiltott Rengeteg. Óriásaik vannak! Akromantulák! Minden szörnyeteg! Hogy győzhetnénk...?
- Hát nem ezzel a hozzáállással - sziszegtem, és hátrálni kezdtem. - Ha az életedet félted, akkor menekülj. Senki nem tart vissza.
- Dehogy féltem! - csattant fel Lucie, és kicsit elvörösödött. - Hogy gondolhatsz ilyet? Végig melletted álltam, harcoltam, mindent feláldoztam!
- Akkor meg miért nem bízol bennünk? Bennem? Magadban...?
Erre nem tudott felelni. Nem is vártam tőle, de azért hallgattam egy rövid ideig.
- Nincs minden lény Voldemort oldalán - mondtam végül. - És tudom is, hogy kiket kell keresni.
- Veled megyünk! - jelentette ki Anthony, de én csak a fejem ráztam.
- Egyedül megyek, és nem vitatkozom.
Azzal már el is rohantam, hogy megelőzzem a veszekedést, hiszen egyértelmű volt, hogy nem akarnak elengedni.
A Nagytermen kívül senki sem volt, csak néhány törött szobor, elszakadt festmény, és véres lábnyom kísért ki a kastélyból. Jobbra-balra tekintgetve haladtam a Rengeteg felé.
Biztos voltam benne, hogy a kentaurok nem Voldemortnak segítenek, inkább csak olyan semleges pozícióban vannak. Persze azt is előre láttam, hogy nem lesznek valami jó hangulatban. Még ugyan soha nem beszéltem velük, csak láttam párat, sokszor hallottam, hogy a maguk urai, és nem szeretik, ha megkérik őket valamire. De muszáj volt megpróbálnom, mert voltak vagy százan, ügyesen bántak az íjjal, és szükségünk volt minden erőre.
Elértem az erdő szegélyét, és megálltam egy pillanatra. Egyértelműen őrültség volt bemenni, de nem tehettem mást. Úgyis szinte biztos volt, hogy ezen a napon meghalok, de addig küzdök, ameddig csak lehetséges. Végül elszántam magam, és határozott léptekkel megindultam a hatalmas fák, bokrok, gyökerek és véget nem érő sötétség között.
Szerencsére a Halálfalókkal nem futottam össze, pedig már lassan fél órája gyalogoltam. Már épp kezdtem elkeseredni, hogy nem futok össze egyetlen kentaurral sem, amikor patadobogást hallottam. Elsőnek örültem, de aztán megfordultam, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
Nagyjából ötven kentaur állt mögöttem, kezünkben íj, rajta meglehetősen hosszú nyíl.
- Mit keresel itt emberlány? - kérdezte a hozzám legközelebb álló, egy fekete szőrű és sörényű.
- Ez az iskolából való - mondta egy másik.
- Onnan jöttem, igen - szólaltam meg, kissé remegő hangon.
- És mégis miért?
- Értetek. Segítenetek kell. - feleltem, most már kicsit határozottabban.
- Azt hiszed emberlány, hogyha részt akarnánk venni ebben az egész háborúban, akkor még mindig itt lennénk az erdőben? - horkant fel a fekete kentaur.
- Az a helyzet - néztem a szemébe, és most már teljesen magabiztosan -, hogy mi sem akartuk ezt az egészet, de ha nem akarunk meghalni, harcolnunk kell. Ha Voldemort győz, mindennek vége. És számíthattok rá, hogy titeket sem fog tiszteletben tartani.
Csend. Látszólag elgondolkodtak azon, amit mondtam, de nem éreztem, hogy hatott volna, ezért folytattam.
- Tudom, hogy a magatok urai vagytok, és nem segítetek az embereknek. De ezen a ti jövőtök is múlik, nem csak a miénk. A minisztérium nem ad túl nagy területet, de legalább ad, és szabadok lehettek. Ha a Halálfalók átveszik a hatalmat, talán még meg is ölnek benneteket.
Most két lehetőség állt fent, válaszként arra, amit mondtam. Vagy megértik, amit mondok, és segítenek, vagy megölnek, de én az elsőben reménykedtem - valamilyen érthetetlen oknál fogva...
Végül a legelöl álló megszólalt.
- Meggyőztél emberlány - kezdte kimért stílusban -, de ne hidd, hogy értetek tesszük.
- Senki sem gondolja így - hagytam rá.
Kínos csend következett. Aztán a kentaurok suttogva beszélgetni kezdtek. Fogalmam sem volt, hogy mit tárgyalnak, de nem is nagyon érdekelt. Meggyőztem őket, és még éltem, más nem számított. Végül elindultak abba az irányba, ahonnan az előbb jöttem. Mivel eléggé leszorítottak a bokrok közé, jobb híján meg kellett várnom, amíg mind elvonulnak mellettem, egyre gyorsulva. Végül én is elindultam utánuk.
Kiverekedtem magam a tüskés bozótból, majd megálltam az úton, és kitéptem a gallyakat a hajamból és a taláromból. Épp indultam volna, amikor lépések neszét hallottam. Jobbra fordítottam a fejem, és amit láttam, attól egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Lábnyomok jelentek meg a puha talajban, a levelek zörögtek, faágak hajoltak félre az útból. Mintha valaki láthatatlanul haladt volna előttem...
- Harry... - suttogtam pár pillanat múlva, miután rájöttem, hogy ki lehet az. Egyértelmű, hogy a láthatatlanná tévő köpeny volt rajta, és az is, hogy hova megy, de nem akartam elhinni.
Azt tudtam, hogy képtelenség lenne egyedül visszatartani. Szólnom kellett valakinek, nem volt más választásom. Hátrálni kezdtem, de azért, hogy nem figyeltem a lábam elé, súlyos árat fizettem.
Hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól. Zuhanni kezdtem, és rövid idő múlva hangos puffanással landoltam egy nagyobb fajta üreghez hasonlító gödör alján.
Jó ideig eltartott, mire feltápászkodtam, mert eléggé megütöttem magam. Mikor végre összeszedtem minden maradék erőmet, megpróbáltam felmászni a mélyedés falán, de esélytelen volt. A föld nedves és csúszós, sehol egy ág vagy gyökér, amiben meg lehetne kapaszkodni. Látszólag az üreg folytatódott volna, de már beomlott. Nem volt más ötletem, reménykedtem benne, hogy Harry még a közelben van.
- Segítség! - kiáltottam. - Valaki! Leestem, és nem tudok kijönni...
Semmi válasz. Próbálkoztam még néhányszor, de teljesen feleslegesen. Ha Halálfaló talál meg, még az is jobb lett volna, mint hogy itt halljak éhen vagy szomjan, megegyen egy bestia, ilyesmik... De inkább megpróbáltam másra gondolni.
Körbe-körbe járkáltam a szűkös lyukban, kiálló föl vagy fa darabot keresve, de az csak nem akart előkerülni. Már fél órája, hogy ott voltam, de sehol senki.
- Ilyenkor bezzeg tök üres az erdő - morogtam, és leültem az üreg aljára.
Csiga lassúsággal múltak a percek. Először kétségbe estem, aztán lenyugodtam, végül megint kétségbe estem...
Gondolkozz - biztattam magam. Kimászni nem tudok.
Legalábbis így nem...- szólalt meg egy hang a fejemben. És akkor rájöttem a megoldásra.
Felpattantam, vettem egy nagy levegőt, és teljes erőből arra gondoltam, amit Alecto Carrow tett.
Vérfarkasnak lenni sem semmi dolog.
Bizseregni kezdett a testem, a talárom szétszakadt a hátamon, megnőtt a körmöm, és lassan négy lábra ereszkedtem. A hallásom is megerősödött, és az erdőből távozó emberek százainak lépteit hallottam.
Bekuporodtam az üreg egyik végébe, kinéztem egy magasabban lévő gyökeret, amit amúgy nem érhettem el, aztán nekirugaszkodtam, és felugrottam. A fogammal belekapaszkodtam a gyökérbe, mancsomat a falnak vetettem, körmöm a földbe mélyesztettem. Próbáltam felfelé nyomni magam, de többször is megcsúsztam. Végül az egyik első lábammal elkaptam a lyuk szélét, belekapaszkodtam, és nagy nehezen feltornáztam magam. Percekig csak feküdtem az út mellett, aztán összeszedtem magam, visszaváltoztam, és rohanni kezdtem a Roxfort felé.
Közben olyan érzésem támadt, hogy kiűrült az erdő, és megfagyott a levegő. Semmi csatazaj, se léptek nesze, és mikor az udvarra értem, ott sem láttam senki élőt. Nem értettem, mi történhetett.

Meglepetés! :D 

Igen, sok-sok átírás után kiszenvedtem

magamból ezt a részt, 

de ha az embernek alig van ideje,

úgy kimondottan nehéz, pluszba olyan szinten

ráhangolódtam A Gyűrűk Urára (sorry, mondható árulásnak :D ),

hogy a Harry Potter most kissé idegen, de azért persze

szeretem, és ezt végig írom minden áron. 

Na, ez kissé kesze-kusza és hosszú mondta lett,

de azért remélem örültök neki. ;)

A szünet viszont továbbra is tart, 

tehát új fejezet csak hébe-hóba, ha becsúszik, 

de azt sem tudom megígérni, sajnálom. 

Giger   

Sajnálom!

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, de most egy ideig nem hozok új fejezetet. Ennek több oka is van, az egyik, hogy elkezdődött a vizsgaidőszakom, és folyamatosan tételezek és tanulok. A másikat itt mindenki előtt nem akarom elmondani, ha nagyon kíváncsiak lennétek rá - amit erősen kétlek - akkor írjatok, elmagyarázom. 
Remélem azért nem hagytok itt, tényleg sajnálom...
Giger

Hetvenedik fejezet

Hihetetlen volt. Percekig megigézve álltam az ablak előtt. Fények villantak, kiáltások harsantak, a kastély falai megremegtek, hatalmas durranások kíséretében. Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem; a többiek ugyan úgy megmerevedve álltak, mint én. Nem akartam belegondolni, mert csak elterelte volna a figyelmet, de hirtelen, és akadályozhatatlanul átsiklott az agyamon, hogy a kiáltások talán a barátaim kiáltásai, talán baj történt velük.
- Jól van - rázta meg magát George, és még csak most vettem észre - bár már hallottam hírét -, hogy hiányzik az egyik füle. Megborzongtam egy kicsit, de senki nem vette észre. - Figyeljetek minden irányba, mert nem csak a járatból jöhet támadás. Ez az ablakokra is vonatkozik.
- Harcra kész vagyok - bólintott elszántan Hannah, és közben megszállottan csillogott a szeme.
- Én is - mondtam, és vettem egy nagy levegőt. Szinte biztos voltam benne, hogy ma meghalok, és ez a gondolat csak még inkább harcra ösztönzött, a végsőkig való kitartásra. Boldognak kellett volna lennem, hogy Harry szeret, de nem voltam. Valahol mélyen már kívántam a halált, akármilyen rémisztő gondolat is volt ez. Talán akkor találkozhatok anyával, és megszűnnének a gondok. Ez afféle menekülés lehetett volna.
- Vigyázz, jön valaki! - szólt hirtelen Hannah, és a folyosó jobb oldali végére szegezte a pálcáját, ahonnan valóban közeledő léptek zaja hallatszott. - Stup...
- Ne! - kiáltottam hirtelen, és meglöktem a lány kezét. A kiröppenő átok visszapattant a falról, és az ablakot kitörve távozott. - Ez Hermione és Ron!
- Ne haragudjatok - szabadkozott Hannah.
- Semmi vész. Minden rendben? - kérdezte Ron.
- Igen, már amennyire ebben a helyzetben lehet ilyet mondani - bólintott George. - Hova mentek?
- Harryt keressük. Nem láttátok?
- Utoljára a nagyteremben találkoztam vele - mondtam, közben kellemetlenül ficánkolt a gyomrom. - De onnan már biztos elment.
- Oké, köszi - mondta Hermione, és Ronnal a nyomában elrohant a folyosó másik vége felé. Közben magyarázott valamit a fiúnak, de azt már nem hallottam, mert elveszett a csatazajban, amit jelentősen megnövelt, hogy kitörtük az ablakot.
További fél óra telt el azzal, hogy fel-alá járkáltunk, közben hol a járat, az ablak, vagy a folyosó két vége felé néztünk. Az ostromlók közben behatolhattak a kastélyba, mert a talpunk alatt harsantak az előbb még csak kintről hallott kiáltások, durranások, vagy épp fájdalmas sikítások. Mindenesetre odáig még nem jutottak, ahol mi álltunk, csak néha kellett félreugrani az ablakokon keresztül berepülő, gyakran zöld fénycsóvák elől. Végül egy Halálfaló került a közelünkbe, mégpedig olyasvalaki, akit nagyon szívesen átkoztam volna meg, és egy kicsit reméltem is, hogy találkozunk ezen a napon.
Alecto Carrow futva érkezett jobb felől, és mintha némi ijedség suhant volna át máskor oly gőgös arcán, amikor meglátott minket. Zavarát leplezendő előkapta a pálcáját, közben rendezte vonásait, és gúnyosan elmosolyodott.
- Nicsak, kik vannak itt - sziszegte. - Véditek a nyomorult sárvérű barátaitokat? Esélyetek sincs ellenünk...
- Crucio! - a varázsige az én számat hagyta el, amin igazság szerint még én is meglepődtem. A nő összerogyott a földön, sikított és vonaglott fájdalmában, és én alig két másodperc múlva elrántottam a pálcám.
A baj ott volt, hogy én túlságosan el voltam foglalva saját zavarommal, Carrow pedig túlságosan gyorsan pattant fel.
- Crucio! - visította, de az átok célt tévesztett, és a mennyezetbe csapódott - ahonnan viszont lezuhant egy hatalmas darab, és George épp hogy csak félre tudott rántani az útjából. Hatalmas porfelhő keletkezett, és percekig nem láttunk semmit. Nem mertünk megszólalni, nehogy eláruljuk a helyzetünket Carrownak. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, és görcsösen markoltam a pálcámat. Hannah közel simult hozzám, és George is ott volt mellettünk.
Aztán a porfelhőből előtört egy zöld fénycsóva, ami még egy darabot leszakított a mennyezetből, és nekünk tovább kellett hátrálnunk. Ha ez így folytatódik, kiszorulunk a folyosóról, de ez volt most talán a legkisebb baj.
Aztán Hannah hirtelen felsikított, mire George befogta a száját, és kis híján én is elájultam. A kastély felé egy hét méter magas óriás lépkedett. Mivel már nagyon közel volt az ablakhoz, addig hátráltunk, ameddig csak tudtunk, de utána nem mertünk mozogni. A monstrum így is felfigyelt Hannah sikítására...
Aztán valaki - bizonyára Carrow - átdobott felénk egy nagyobb követ, ami hatalmas csattanással landolt nem sokkal mellettünk, és ezer darabra hullott szét. Az óriásnak csak ennyi kellett - a mi irányunkba fordította a fejét, és megindult előre.
- Te jó ég - suttogtam földbe gyökerezett lábbal.
- Most mi lesz? - nyöszörögte Hannah, és még jobban a falhoz simult.
- Gyertek - suttogta George, és nagyon lassan és óvatosan megindult egy rés felé a leomlott kövek között, kihasználva, hogy az óriás a szálló porban nem sok mindent látott. Sorban bepréseltük magunkat, de a végén véletlenül lerúgtam egy kődarabot, ami elég volt hozzá, hogy a monstrum bemérje a helyzetünket. Hatalmas kezével benyúlt a kitört ablakon, még nagyobb lyukat csinálva ezzel, és elkezdte kidobálni a leomlott torlaszt. A kövek mozgása, és a hatalmas zaj, valamint a tudat, hogy nemsokára meghalunk egy óriás keze által, elég volt hozzá, hogy Hannah és én kórusban sikítsunk fel.
Ennyi volt, itt a vég. A jóslatom beigazolódott, ma meg fogok halni, méghozzá perceken belül. Nem volt kiút, nem lehetett elmenekülni, csak várni a véget. És peregni kezdtek előttem az életem képei, először a szörnyűek, aztán a csodálatosak, és pár másodperc múlva már majdhogy nem nyugodt voltam....
De akkor megtörtént a csoda; Hagrid féltestvére oldalról a másik óriásnak rontott, és hatalmas robaj közepette verekedni kezdtek. Eltelt vagy egy percig, mire rájöttem, hogy nem fogunk meghalni - legalábbis egyenlőre. Remegő tagokkal kikecmeregtem a résből, lerogytam a faltövébe, és becsukott szemmel hosszan kifújtam a levegőt. Hannah és George követték a példámat. Aztán egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk. Annyira abszurd volt a helyzet, olyan hihetetlen volt, hogy ezt megúsztuk, hogy nem tudtam volna rá máshogy reagálni. Végül feltápászkodtunk a földről, és elindultunk a még megközelíthető lépcső felé.
Félúton azonban rá kellett jönnünk, hogy kénytelenek vagyunk irányt változtatni, mert a lépcső leomlott. Szerencsére ismertem a közelben egy titkos átjárót. Odabent megálltunk egy kicsit, hogy összeszedjük magunkat, és felkészüljünk a csata folytatására. Meglepetésünkre Ginny toppant be.
- Istenem - sóhajtott, mikor észrevett minket. - Végre valaki ismerős... El sem hiszitek, mi folyik odafent.
- Tudjuk - mondta Hannah -, ugyanis majdnem megölt minket egy óriás...
- És összefutottunk Alecto Carrowal is - fűztem tovább, és elfolytottam egy vigyort.
- Mond, hogy nem élte túl - lépett közelebb Ginny, és megcsillant a szeme, de közben mosolygott.
- Jó lenne, de lerobbantotta a plafont, és utána nem láttunk semmit, kivéve persze az óriást... Ha nincs Hagrid testvére, már nem élnénk.
- Még elkaphatjuk - mondta Hannah.
- Na jó emberek, elég a csevegésből, van még kint pár Halálfaló - szakított félbe minket George.
- Furcsa.... - mondtam, mikor elindultunk - Nem túl nagy a csend?
- Most, hogy mondod... - szólt tétován Ginny, és megtorpantunk. Óvatosan lestünk ki a járatból, de senki nem volt a közelben.
Szívfájdítóan nézett ki a kastély ezen része. A máskor oly büszkén álló, megdönthetetlennek tűnő falak most leomlottak, a padlón egy hatalmas lyuk tátongott, a festmények vászna kiszakadt, lakóik elmenekültek, a lovagi páncélok eltűntek, a vázák és szobrok cserepei szanaszét hevertek a padlón. Óvatosan lépdeltünk tovább, de nem találkoztunk senkivel. A folyosó végén egy hatalmas döglött pók hevert, tőle nem messze pedig a tulajdon lába...
- Hol lehetnek a többiek? - kérdezte Ginny - Nem lehet vége...
Erre senki sem felelt. Mindenki ugyan arra gondolt, de nem akartuk kimondani.
Némán folytattuk az utat, automatikusan a nagyterem felé mentünk. Az előcsarnokba érve megpillantottuk a hatalmas csukott ajtót, és Lunát, aki mikor meglátott minket gyorsan odarohant.
- Lisa, Ginny! Hol voltatok? Titeket kerestünk!
- Luna! Hogy-hogy? Mi történt?
- Nem hallottátok? - nézett ránk, és a szokásosnál jobban is csodálkozó arcot vágott.
- Mit? - kérdezte Hannah ijedten, és George is sürgetően nézett a lányra.
- Hát Voldemort hangját - meglepett, hogy a lány kimondta a nevet, de az még jobban, hogy nem hallottam semmit.
- Biztos nagy hangzavarba voltunk, vagy ilyesmi - csóválta a fejét George.
- Lehet. - hagyta rá tőle szokatlan komolysággal Luna - Időt kaptunk. Ha Harry egy órán belül nem adja fel magát, folytatódik az ostrom. De nem engedhetjük neki, harcolnunk kell!
- Persze... - motyogtam - A többiek?
- A nagyteremben vannak. De...Lisa, mielőtt bementek... - Luna hangja elcsuklott, és megcsillant a szeme.
- Mi? Mi a baj Luna? - kérdeztem ijedten. Luna kerültem a tekintetem, és zavarodottnak látszott, de nem felelt. Én már kicsit kétségbe voltam esve, és a legrosszabbtól tartottam. - Luna kérlek mond el mi van! - könyörgőre fogtam a dolgot, de Ginny beleunt a dologba, és kinyitotta az ajtót. Én kicsit toporogtam a helyemen, de a lány megfogta a kezem, és szelíd erőszakkal húzni kezdett maga után.
De aztán ő is megtorpant. Először nem értettem, de aztán én is körülnéztem. A Nagyteremben mindenki ott volt - élők, és holtak egyaránt... Tovább siklott a tekintetem, aztán....
A szívverésem is elállt, nem hallottam többé semmit, a szememet elöntötték a könnyek.
Anthony, Lucie és Parvati egy alak mellett térdeltek a földön. A két lány zokogott, és még Anthony arcát is könnyek csíkozták.
- Padma! - sikoltottam, közben odarohantam és letérdeltem a földre. A lában hangosan csattant, és a többiek csak most figyeltek fel rám. - Nem! Ne! Könyörgök ne...
Nem tudtam megakadályozni a belőlem feltörő keserves zokogást. Parvati átölelt, és egymás vállán sírtunk tovább. Értette, hogy a jelenlévők közül csak én érezhetem át annyira a tragédiát, mint ő.
- Lisa - szólt el-elcsukló hangon. Éreztem, hogy alig bír erőt venni magán - Lavender...És most Padma... 
De miért ő... Ő, aki sohasem volt igazán bátor, de mégis erőt vett magán, és itt maradt harcolni. Sokkal erősebb volt, mint azt bárki gondolhatta volna. És emellé a gondolat mellé betolakodott ezer másik... Az első igazi barátom, a legjobb barátnőm, aki már igazából a testvérem volt...Amikor senki más nem vett észre, amikor még egy igazi senki voltam, ő akkor is megrendíthetetlenül hitt bennem, kitartott mellettem...
Úgy éreztem a lényem egy darabja letört, és megállíthatatlanul zuhant a mélybe, a sötétségbe, oda, ahonnan senki és semmi nem hozhatja vissza többé...
- Ki tette? - kérdeztem hirtelen. Bár közben folytak a könnyeim, a hangom határozottan csengett.
- Miért kérdezed? - nézett rám némi gyanakvással Anthony.
- Ki tette? - kérdeztem most már szinte kiabálva. A többiek meglepetten néztek rám.
- Lisa...
- Mond meg! - kiabáltam, és közben egyre jobban folytak a könnyeim. - A legjobb barátom volt! Nem titkolhatod előlem!
- Alecto Carrow - suttogta megsemmisültem Lucie.
- Nem! - üvöltöttem - Nem lehet! Ha megállítjuk... Gyenge voltam, nem tudtam... Ez az én hibám... - aztán határozottan folytattam - Amit elszalasztottam, azt megteszem most - jelentettem ki. Lucie már érezte, hogy baj lesz, és megragadta a karomat. Ez engem, ha lehet csak még jobban feldühített, és befogott vadállat módjára próbáltam menekülni. - Engedj el!
Már csúszott a kezem, de akkor Anthony hátulról átölelt, leszorítva a karomat, hogy ne vehessem elő a pálcámat.
- Nem mehetsz oda! Minden Halálfaló az erdőben van, azonnal megölnének! - kiabálta. Én minden erőmet összeszedve küzdöttem.
- Nem érdekel! Nem érdekel, akkor megölnek! - néhányan arra fordították a fejüket, de nem az én rohamom volt az egyetlen a teremben. - Azonnal el kell engedned, érted?! - teljesen ki voltam kelve magamból, ilyet még soha nem csináltam.
Anthony már alig bírta... Harry tűnt fel hirtelen, erősen megragadta a vállam, és rám nézett.
- Már nem változtathatsz semmin Lisa. Padma elment. Ne csináld ezt...
Egy pillanatig a fiú néztem, aztán elernyedtem. Kicsúsztam Anthony karjaiból és térdre rogytam a padlón. A tenyerembe temettem az arcom, és előre buktam a kőpadlóra; újra előtört belőlem a zokogás, és nem figyeltem többet senkire...

Sziasztok! 

Először is sajnálom, 

hogy ennyit késtem, de elég beteg vagyok, 

és amúgy is sok a dolgom, kérlek nézzétek el nekem. 

Hát... Ezt már régóta eldöntöttem. 

Nem tudom miért, de nekem beleillett mindenbe...

Szóval, szinte biztos vagyok benne, 

hogy nem fog mindenkinek tetszeni.

Úgy egyébként milyen lett? 

Giger

Hatvankilencedik fejezet

Teljesen néma voltam egész úton. Harry láthatatlanná tévő köpenyét használtuk, (meg valami térképet), de azért próbáltam minél távolabb haladni tőlük. Luna néha tett egy-két megjegyzést, látszólag vidám volt, Harry arca aggodalmat tükrözött. Végül nagy nehezen elértünk a Hollóhát toronyig. Ott aztán valami történt bennem - nagyon melegem lett, vészesen gyorsan kalapált a szívem....El akartam távolodni Harrytől, és nem tudom miért most tört elő belőlem, de most kellett, és éreztem, hogy nem maradhatok tovább...
Hirtelen kibújtam a köpeny alól, de aztán megdermedtem, nem tudtam, hogyan tovább.
- Lisa, mi a baj? Gyere vissza!
- Nem lehet, mert...mert... - kerestem a megfelelő szavakat, de azok csak nem akartak jönni.
- Jól vagy? - kérdezte derűsen Luna. Nem illett ide a stílusa, de már megszoktam, és amúgy sem ez volt a legnagyobb bajom. 
- Igen, csak... Be kellene vonni talán az olyan tanárokat, akiket még érdekel a suli - vágtam ki magam. Láttam Harry arcán, hogy beletaláltam.
- Nem rossz ötlet... - mondta tétován. - Vagyis...
- Vagyis mi?
- Egyenlőre hagyjuk ki ebből a tanárokat. - Az előbb felfelé görbült a szám, de ez a mosoly szerűség hamar eltűnt. - De visszamehetnél a többiekhez, nem kellünk ide ennyien. Értesíthetnél a pénzérmékkel, hogy mi történik.
- Jó ötlet - bólintottam, és újra megkönnyebbültem. Jobbra-balra tekintgetve elindultam lefelé a lépcsőn, és közben áldottam a szerencsémet, hogy nem gyávaként, vagy valami hasonlóként jöttem ki a helyzetből. Nem értettem, miért tört rám ez a furcsa érzés, elvégre hosszú úton haladtunk, de végig nyugodt voltam - már ha háborús helyzetben lehet használni a ,,nyugodt" kifejezést. Mindenesetre most nem foglalkozhattam a lányos zavaraimmal.
- Szedd össze magad! - sziszegtem. Na tessék, magamban beszélek. Teljesen a feje tetejére állt a világ.
Végül megérkeztem a Szoba elé. Mikor beléptem nem sokan törődtek velem, ami kapóra jött. Megpróbáltam elvegyülni a többiek között, akik a harcot tervezgették, de balszerencsémre Ginny azonnal kiszúrt.
- Hát te? - kérdezte halkan, hogy csak én halljam. Mivel nem feleltem, odébb vonszolt, és kicsit hangosabban megismételte a kérdést.
- Visszajöttem - feleltem kitérően. - Miért?
- Ne játszd ezt! - mondta a lány - Bepánikoltál, mi?
- Talán - mondtam, mire Ginny halványan elmosolyodott.
- Figyelj, ma meg kell tenned! El kell mondanod neki! - Hát persze, már megint ez a téma. Az ég szerelmére, ma meghalunk! Nem ez a legfontosabb! - Akármi történhet, és talán soha többet nem lesz rá esélyed!
- Egyszer már mondtam neki - vontam meg a vállam - És ma meghalunk. Felesleges akármi ilyet tenni, mert mindennek vége...
- Fékezd az optimizmusodat - mondta kissé gúnyosan Ginny.
- Mondhatsz bármit, ez a helyzet.
- Semmi sem biztos! El kell mondanod Harrynek!
- Mit? - kérdezte egy hang. A szívverésem is elállt, meglehet eddig sem voltam nyugodt, de most már vészesen közel voltam egy idegösszeomláshoz. A vitánk közben Harry visszatért, és meghallotta Ginny szavait - talán még többet is...
- Azt, hogy szeret téged! - jelentette ki emelt hangon a lány, és meglökött Harry felé,aminek következtében sikeresen elbotlottam a saját lábamban, és a fiú karjaiban kötöttem ki, pont amikor azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a helyzet kínosságát. Hirtelen megmozdulni sem tudtam (egyrészt fizikai helyzetem, másrészt zavarom miatt) és kedvem lett volna közölni, hogy hozom az ásót, és vezessetek a kertbe.
- Én...nem...vagy...szóval.... - ez volt a maximum szöveg, ami "értelmes" és kijött belőlem.
- Lisa... - nézett rám Harry. Ginny pedig "igazi jó barát módjára" gyorsan odébb sietett.
- Kérlek ne mond semmit - motyogtam vészesen elvörösödve. Igen, évek óta nem történt meg emiatt, de megint piros lett a hajam is. Legszívesebben elsírtam volna magam.
- De figyelj...Én... - kezdte, de én összeszedtem a maradék erőmet és méltóságomat, és félbe szakítottam.
- Nem tehetek róla, érted? Nem is akartam elmondani, mert tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz. És igen, annak ellenére, hogy magammal akartam vinni ezt a titkot a sírba, fáj, hogy nem történhet meg, amit szeretnék. Amit teljes szívemből szeretnék.
Elhallgattam. Jellemzőek voltak rám a kirohanások, de most nem akartam hosszú mondatokban elhadarni a gondomat. Tudtam, hogy Harry megért, és nem volt szüksége több válaszra, mert nem voltak kérdései. Arra vártam, hogy mond valamit, de ez nem történt meg.
- Kinevethetsz, és lesajnálhatsz, de így van - suttogtam végül. Mivel most sem kaptam választ, elfordultam, és elindultam a többiek felé. Már elöntötték a szememet a jól ismert könnyek, az örök, de teljesülhetetlen vágy könnyei.
- Tudod, hogy egyiket sem akarom tenni - mondta végül. Nem néztem hátra, csak megtorpantam. Ő közelebb jött hozzám. - Annyira csodállak téged, Lisa.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül, és most ránéztem.
- Képes vagy eltitkolni valamit, ami fontos, csak hogy más boldogan éljen. Képes vagy kordában tartani az érzelmeidet, pedig azok mindenkiét túlszárnyalják. Tényleg szeretsz, és pont ezért képes vagy nem megmondani. Én nem lennék képes erre.
Egyre sűrűbben potyogtak a könnyeim. Borzalmasan, és egyben csodálatosan éreztem magam. Sírtam, de közben képes lettem volna nevetni, hátrahagyva minden gondot, ami körülöttem volt.
- És épp ezt szeretem benned - suttogta Harry. Közelebb lépett hozzám. Én úgy éreztem hátrálnom kellene, nem hagyhatom ezt, de másrészt viszont képtelen voltam cselekedni. A fejemben egy hang - ami kísértetiesen hasonlított Ginnyére - azt súgta: Itt van minden, amire vágytál. Elérted. Nem hagyhatod veszni.
És Harry megcsókolt. Teljesen belefeledkeztem a pillanatba, boldogság öntötte el a szívem, és szerelem. A legyőzhetetlen, csodálatos szerelem, amit talán még soha nem éreztem, és ami kiszorított minden mást a lelkemből.Ezekben a pillanatokban nem tudott érdekelni semmi, és végre, hét év óta először tényleg boldog voltam.
Aztán el kellett szakadnunk, mert hát háborús helyzet volt, aki már képes volt párbajozni, az nem maradhatott tétlenül. Egymás kezét fogva szaladtunk a kijárat felé.
- Most mi lesz? - kérdeztem Harrytől, ahogy a tömeggel együtt az ajtó felé sodródtunk.
- Kimenekítik az embereket, és kiszórnak minden lehetséges védővarázslatot. Harcolni fogunk. De most egyenlőre a nagyterembe megy mindenki, ott lesz eligazítás. - magyarázta a fiú.
- És a Halálfalók? Mármint Piton és Carrowék?
- Piton elmenekült, Carrowék pedig ájultan fekszenek a Hollóhát toronyban - mondta Harry, és a szája sarka mosolyra görbült, de gyorsan elrejtette. Ami azt illeti én is komoly csatát vívtam rakoncátlankodó arcizmaimmal.
Lassan kijutottunk a folyosóra, és sietve elindultunk a nagyterem felé. Ott már elég sokan voltak, és szavak nélkül is megegyeztünk, hogy nem mutatjuk ki, mi történt. Ez nem olyan helyzet.
- Lisa! - kiáltott Padma, és odarohant hozzám, Lucieval és Anthonyval a nyomában. - De jó, hogy megvagy...Hogyan tovább?
Már nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni, mert McGalagony csendre intette a társaságot.
- Figyeljenek rám! - kezte a professzor, kicsi izgalommal a hangjában - Tudjákki támadást intéz a Roxfort ellen. Védekeznünk kell. A diákokat kimenekítjük az iskolából, aztán a tanárok és a Főnix Rendjének tagjai megszervezik a védelmet....
- Mi is harcolni akarunk! - szakította félbe Hannah, és a többiek helyeseltek.
- A nagykorúak maradhatnak, de a többiek nem - itt volt némi lázadás, de az alsóbb évesek hamar belátták, hogy nincs esélyük, és beletörődtek az ítéletbe.
Ekkor azonban jéghideg, halk, egyben hangos suttogás töltötte be a termet. Többen felsikítottak,és azonnal tudtam, ki beszél.
- Tudom, hogy harcolni készültök. Az ellenállás azonban reménytelen. Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket. Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani. Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az életeteket.Éjfélig kaptok időt.
Néhány pillanatig némaság töltötte be a termet, aztán...
- Tudjukki Harry Pottert akarja - mondta hangosan Pansy Parkingson. - Miért nem adjuk ki neki? 
Erre igen erősen felháborodtam - nem voltam vele egyedül - és nem is figyeltem másra, csak Harryre, hogy mit fog tenni. Végül a mardekárosokat kizavarták a teremből.
Ezek után a védelem megszervezése következett. Erre sem figyeltem igazán, őszintén most csak az érdekelt, hogy nekem hova kell mennem.
- Maradtok? - kérdeztem a barátaimtól. Itt nem volt helye sem győzködésnek, sem magyarázkodásnak. Ez mindenkinek a saját döntése volt, egyiküket sem kötelezhettem rá, hogy kockáztassa az életét.
- Maradok - bólintott kipirulva, de elszántan Lucie.
- Én is - mondta Anthony, és megfogta a kezem. Én erre elvörösödtem, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam, legszívesebben odébb húztam volna a kezem, de most nem akartam ezzel foglalkozni, fontosabb dolgaink is voltak ennél. Ő szeret, és ma talán meghalunk. Ne abban a tudatban kelljen elmennie, hogy sohasem szerettem...
Padma nyugtalanul rám pillantott, majd egy hosszú perc után halkan mondta:
- Itt leszek veled.
Tudtam, hogy neki ehhez minden erejét össze kell szednie, és épp ezért sokkal jobban tiszteltem most, mint bárkit ebben a teremben.
- Nem lesz baj - suttogtam, mikor a többiek odébb mentek, és átöleltem.
Engem Fred és George csapatához osztottak be, a titkos alagutak felügyelésére, de így a többiektől külön kerültem.Még egyszer átöleltem mindhármójukat, aztán a huszonegy fős csapat nyomában elsiettem a harmadik emeletre. Az eléggé kihalt volt, ugyanis mindenki más a számára kijelölt helyre, vagy a Szükség Szobája felé ment.
- Na jó, itt álljunk meg - mondta Fred, és végignézett a társaságon. - Több titkos átjáró is van, amin bejöttünk, azon kívül pontosan hét. Ezért kértünk huszonegy embert, mindegyik átjáróhoz hármat.
- De várj! - mondta Ginny, aki szintén ott volt. - Azt mondtad, az egyik beomlott. És van az is, ami a Szellemszállástól jön, és a Fúriafűzhöz vezet. Azt szinte lehetetlen lesz őrizni, mert ott kint fog megkezdődni a csata.
- Ez igaz... Ami beomlott, azon át lehet jönni, ha nagyon akarják, de a másikhoz tényleg nem kell senki. Seamus, Dean, Tonks, menjetek fel a csillagvizsgáló toronyba, Remusnak csak kicsi cspata van, ott elkél a segítség.
- Őt kerestem - bólintott megkönnyebbülten Tonk, és a fiúkkal együtt elrohant a lépcső felé.
- Jól van - mondta George, mikor elhaltak a lépteik - Lisa, Hannah és én egyel feljebb megyünk, ott van egy elég népszerú alagút. Fred, intézed a többit?
- Hogyne. - és már mondta is a beosztást, mi pedig felmentünk a lépcsőn, amin nem sokkal régebben Seamusék távoztak.
Már majdnem odaértünk, amikor hatalmas dörrenés rázta meg a Roxfort falait.
Ma vége lesz - gondoltam. Nem viseljük többé Voldemort rémuralmát. A rémálomnak ma vége szakad - vagy így, vagy úgy....

Sziasztok!

Na, mi a véleményteke? 

Köszönöm a desingről való jó véleményeket. :)

Egyébként van fent pár dolog a másik blogon, ha még nem láttátok. :)

Nézzétek meg!

Várom a véleményt, itt is, ott is ;)

Giger

Hatvannyolcadik fejezet

Teltek-múltak a napok, és a Szükség Szobája jóformán óránként kénytelen volt növelni a méreteit. Már a DS összes tagja ezt a helyiséget tekintette az otthonának, de nem csak ők. Volt ott mindenki, a megszeppent elsősöktől kezdve, a kétségbeesett ötödikeseken át, a tanácstalan hetedikesekig. Mindenki, kivéve a mardekárosok, akik nyilván most is remekül érezték magukat.
A tanév végének közeledtével jó lett volna arra gondolni, hogy hamarosan véget ér ez a borzalom, de nem. Egyre jobban idegesített, hogy mi lesz velünk, ha lezárul az év? Van-e értelme elmenekülni innen? Hiszen keresnek minket, nem lehetnénk biztonságban... És a családunk? Mi lehet velük?
Jóformán egész napokat, sőt, heteket töltöttem azzal, hogy fel-alá járkáltam, vagy csak az ágyamon feküdtem, és ilyen gondolatokkal kínoztam magam. Nem szóltam senkihez, nem beszéltem a barátaimmal sem. Egyetlen egyszer töltöttem körülbelül tíz percet beszélgetéssel, amikor Padma is megjelent, és közölte, hogy sajnálja, hogy ilyen bolond volt.
Utána talán véglegesen magamba fordultam. Ha nem a Voldemorttal, és a Halálfalókkal kapcsolatos dolgokon rágódtam, akkor a tükörben látott képpel kínoztam magam, és azzal, hogy mi lesz így az életemből.
Ez persze már nem kerülhette el a barátaim figyelmét sem. Elvégre milyen barát az, aki nem veszi észre, hogy sorozatosan lerázzák? Egyre többet faggattak, elkezdtek mindenhova követni, de én ezt is megoldottam. Mindenesetre azóta talán azon gondolkodnak, hogy merre lehetek, mert hogy én elkezdtem nappal is járkálni vérfarkas, vagy épp metamorfálás segítségével mardekárosok képében.
Minden időmet azonban nem tölthettem mászkálással, és ez a része a dolognak egyre több gondot okozott.
- ...és ha magadba zárkózol, annak semmi értelme, főleg, hogy most okod sincs rá. Ugyanazokat a gondokat éljük át, és megértünk téged. Nem vagy egyedül. De most komolyan! Nem értem, mire jó ez.
Késő délután volt, és éppen Lucie véget nem érő, de annál lelkesebb szónoklatát hallgattam. Ezt mostanában felváltva csinálta Ginnyvel, Padmaval és Anthonyval. Elhiszem, hogy jót akarnak, de ha én egyszer azt kérem, hogy hagyjanak békén, akkor hagyjanak békén. Mindenkinek vannak jogai, vagy mi a fene.
- Azt mondtad, nem beszélsz velünk, amíg ki nem békülünk. Egy: Ginny ebben nem volt benne, de vele is ezt csinálod, kettő: már kibékültünk! - folytatta fáradhatatlanul Lucie. - Egyszerűen nem tudom felfogni épp ésszel, hogy miért csinálod!
- És én nem is kértem, hogy felfogjátok! - jelentettem ki némi ingerültséggel. - És nagyon sokat jelentene nekem, ha leszállnátok a témáról!
- Ezt már nem lehet így elintézni - erősködött Lucie -, mert a barátaid vagyunk, és őszintének kell lennünk egymással!
- Figyelj! - ültem fel az ágyamon, és megfogtam a lány vállát - Vannak dolgok, amik azért vannak, hogy csak egy ember tudja, maximum kettő. Megsúgom, hogy az ilyet titoknak nevezik.
- Kac-kac-kac, jaj de vicces! - gúnyolódott, és lerázta magáról a kezemet. - Jól van, ha nem akarod elmondani, hát tartsd meg magadnak, de legalább ne csinálj úgy, mintha nem is léteznénk!
- Én nem csinálok úgy - mondtam nyugodtan, és visszadőltem a függőágyra.
- De, ezt pontosan úgy hívják - zsörtölődött Lucie, majd össze fonta a kezét, és méltóságteljesen távozott mellőlem. Én pedig megint magamra maradtam a keserű gondolataimmal, és megválaszolhatatlan kérdéseimmel. Hiába nem volt még hét óra sem, legszívesebben elaludtam volna, akkor legalább nem gondolok semmire.
Seamus és Neville a varázsvevő gombjait tekergették - lemaradtunk egy adásról, és azóta nem tudják a jelszót. A barátaim elvonultak az egyik kis asztalhoz beszélgetni, talán rólam, talán másról, a többiek pedig jókedvűen olvasgattak, sakkoztak, vagy csak beszélgettek, de úgy, mintha nem is lenne semmi probléma a világon.
Csak nevetgélnek - gondoltam keserűen. Biztos azt hiszik, hogy a tanév végével minden jóra fordul. Pedig nem így lesz... Voldemort attól még élni fog, hiába csengetnek ki az év utolsó órájáról.
Ginnyn akadt meg a szemem, aki egyedül ült az egyik székben, és maga elé meredt. Ő van itt a legközelebb hozzá, hogy teljesen megértsen. De az igazi gondomat ő sem foghatja fel, csak vigasztal, de nem tudja azt, amit én; hogy talán sohasem lehet teljes életem, mindig is kísérteni fog az a kép a tükörben.
Anthony barát, erre kellett rájönnöm. Talán egy kicsit szerelmes vagyok belé, de az nem sokat jelent ilyen körülmények között. Harryhez képest... Nem, nem csak barát, több annál, de nem is vagyok belé teljes szívből szerelmes, mert az más...
- Neville! - kiabálta hirtelen Lavender - Ariana!
- Mi? Miért? - kapta fel a fejét a fiú, és majdnem kiesett a kezéből a varázsvevő. - Baj van?
- Nem tudom, de menj már! - sürgette Seamus.
- Jól van, megyek...
Átment a szobán, kinyitotta a szobában lévő legnagyobb festményt, ami a Szárnyas Vadkanba vezetett, és bemászott a mögötte lévő alagútba. A kép lassan becsukódott mögötte, és néma csend telepedett a helyiségre. Kicsit engem is felizgatott a dolog, de épp hogy csak.
Lassan újra hallható lett az általános háttérzaj, mert Nevillle negyed óra elteltével sem jött vissza. Ginny pedig odajött hozzám, de láttam rajta, hogy most nem piszkálni akart.
- Baj van? - kérdeztem, és intettem, hogy üljön le mellém a függőágyra. - Olyan.. furcsán nézel.
- Nincs baj - felelte, és leült, majd rám meredt. Nem igazán értettem, mit akarhat.
- Pedig nagyon úgy látszik.
Nem válaszolt. Arra gondoltam, hogy talán ő is azon izgul, miért hívott minket a Szárnyas Vadkan kocsmárosa. Végül mégis kitörtek belőle a szavak.
- Figyelj, ha Harry téged választ, azért... Még később lehet esélyem... Úgy értem.... Lehet, ugye?
- Vá-vá-várjál! - dadogtam. - Mi az, hogy engem választ? Nem is választ!
- De választ. - jelentette ki eltökélten.
- Ginny - mondtam, és határozottan a szemébe néztem. - Ezt már egyszer megbeszéltük. Harry téged szeret, és ez van. Nekem esélyem sincs melletted. Mellesleg el sem mondom neki. Ő úgy tudja, már nem szeretem, és ez így van rendjén.
- De el kell mondanod neki! - erősködött - Egyforma esélyeink vannak, és majd ő választ. Nem hagyhatom, hogy boldogtalanul élj, csak mert most nem hiszel magadban.
- Rendes vagy velem - kezdtem elcsukló hangon -, de ezt nem hagyhatom. Téged szeret, és ha most rosszul döntene, akkor nem csak te, de ő is boldogtalan lenne, és ha azt látom, hogy boldogtalan, akkor én is az leszek. Érted?
- Értem, de rosszul gondolkodsz...
- Jaj, hagyd már ezt! - szakítottam félbe - Egész eddig azon gondolkodtam, hogy hogyan nyomjam el magamban ezt az egészet, és te most idejössz, és közlöd, hogy feleslegesen, mert van remény! Értsd meg Ginny, az tette tönkre a napjaimat éveken át, hogy azt hittem, ez egy olyan vágy, ami teljesülhet! De nem teljesülhet, és ezt te is tudod!
A lány szólásra nyitotta a száját, de akkor kicsapódott Ariana festménye, és hatalmas hangorkán töltötte be a Szükség Szobáját....
- Harry!
- Itt van Harry!
- Ron!
- Hermione!
Több sem kellett, mind a ketten felpattantunk, és odarohantunk a többiekhez. Az alagútban Neville állt, előtte pedig a három jóbarát, kissé meglepett arccal.
- Istenem - suttogta Ginny, és átölelt, mint a hozzá legközelebb álló embert. - Eljöttek!
- Én is látom! - nevettem, és megszorítottam a lányt - Meg vagyunk mentve!
- Jól van, hagyjátok levegőt venni őket! - kiáltotta Neville, akinek az arca szintén sugárzott a boldogságtól. - Halljuk, mi a tervetek! - tette hozzá, mikor mindenki elcsendesedett.
- A...a tervünk? - kérdezte Ron. - Hogy érted?
- Hát... Megszabadítjuk az iskolát a Halálfalóktól, nem? - kérdezte Seamus. A társaság helyeslően morajlott.
- Figyeljetek... Nekünk most...el kell intéznünk valamit, aztán lelépünk... - mondta Harry, aki látszólag eléggé zavarban volt.
- Leléptek? - kérdezte döbbenten Hannah.
- Azt hittük, ha visszajöttök akkor harcolni fogunk! - mondta kissé elkeseredetten Neville. - Itt voltunk, vártunk rátok, és most amikor visszajöttetek nem segítetek? 
- Nem kéjutazáson voltunk haver - mondta Ron.
- Elhiszem, de ezt akkor sem lehet így elintézni. Akik itt vannak, azokat mind Carrowék üldözték el, mert el akarnak tenni minket láb alól. Tartottuk a frontot, és csak arra vártunk, hogy harcolhassunk, végleg szembenézhessünk a Halálfalókkal! Legalább had segítsünk...
- Jól van, várjatok egy kicsit... - mondta csitítóan Hermione, és a következő szavait már csak két barátja hallhatta. Beszélgettek egy ideig, végül Harry szólalt meg.
- Jól van, segíthettek - mondta - aztán ha marad időnk, akkor harcolunk, de ahhoz még kelenek emberek...
- Mit kell tennünk? - szakítottam félbe.
- Meg kell keresnünk valamit. Valamit, ami itt, a kastélyban van elrejtve.
- Mi az?
- Azt nem tudom...
- És hol van?
- Hát...azt sem tudom... De biztos, hogy nem nagy, és valószínűleg köze van Hollóháti Hedvighez.
- Talán Hollóháti diadémja? - kérdezte egy álmatag hang, mire mindenki az alagút felé fordult.
- Luna! - kiáltottam, és odaszaladtam hozzá. Lucie, Padma és Ginny is követtek. Dean is ott volt, hozzá Seamus sietett. - De jó! Nem esett bajod?
- Minden rendben - mosolygott.
- Várjatok! Milyen diadém? - szólt közbe Hermione.
- Ez most nem a legfontosabb - hallatszott, és a Weasley ikrek ugrottak elő a kép mögül, Lee kíséretében.
- Azért elég fontos...
- Várhat - mondta George - Ugyanis Piton megtudta, hogy Harry az iskolába tart.
Egy pillanatig találkozott a tekintetem Harryével, és némi haragot fedeztem fel benne. Körülöttem összesúgtak az emberek.
- Jól van, így változik a terv - mondta végül, és Luna felé fordult. - Tudsz valamit arról a diadémról?
- Évek óta nem látta senki - felelte nyugodtan Luna. - De van fent a klubhelyiségünkben egy szobor.
- Megmutathatom, ha gondolod - ajánlotta fel Cho, aki szintén most érkezett, nem egy régi diák kíséretében.
- Majd Luna és Lisa megmutatják - szólt közbe fennhangon  Ginny - Igaz lányok?
- Persze - feleltük kórusban.
- De utána mi lesz? - kérdezte Hermione - Ha Piton tud rólunk, biztos keresteti Harryt, és talán már Tudodkinek is szólt...
Ekkor újra kicsapódott Ariana festménye, és a komplett Főnix Rendje mászott be rajta.
- Majd mi segítünk - mondta Lupin.
- Jól van - mondta Harry, és önkéntelenül is elmosolyodott - Lisa, Luna, mi mehetünk?
- Mi? Ja, persze.
Elindultunk az ajtó felé, ami mindig máshova vezetett, és közben némán fohászkodtam, hogy minden szerencsésen alakuljon a továbbiakban, mert tudtam, hogy ebből vészes háború lesz...

Sziasztok! 

Igen, tudom, késtem, de nagyon sok dolgom van, 

szóval mostanában ez valószínűleg többször elő fog fordulni... :/

Hát, nem sokban tartottam magam a könyvhöz, de így 

ki tudom hangsúlyozni a  fontos dolgokat, és hát a 

könyvet már úgyis mindenki olvasta. ;)

Milyen? 

Giger

Hatvanhetedik fejezet

Némán mentem be a Szobába, és végig csak félfüllel figyeltem oda a többiekre. Nem érdekelt, hogy mit beszélnek, és nem is volt annyira fontos a téma, szóval nem sokat veszítettem. Épp csak arról volt szó, hogy hogyan kerültünk oda. Rábólintottam, amikor közölték, hogy nekünk is itt kell maradnunk, aztán lekuporodtam az egyik sarokba, és gondolataimba mélyedtem.
Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem arcod tükre az, hanem szívedé...
És a tükör, a többi bűbájjal ellentétben odalent, biztosan jól működött, nem romolhatott el. Nem értettem, hogy lehet ez, miért van így. Meg voltam zavarodva, és ezt az érzést nem oszthattam meg senkivel, nem kérhettem tanácsot, ez csak az enyém volt. Az én érzésem, az én problémám.
Régen éreztem azt, amit most: hogy amit igazán szeretnék, az sohasem lehet az enyém, hogy a teljes boldogsághoz hiányzó mozaik darabka elveszett, és sohasem lesz meg, sohasem alkot teljes mintát. És ez az egy hiány, ez az apró rés beárnyékolhatja az egész életem, mert nem tehetek ellene semmit.
Milyen szerencsés ember Ginny - futott át hirtelen az agyamon. Igen, szerencsés, hisz mióta csak ismeri Harryt szereti - akárcsak én - de az ő vágya teljesült, most is együtt vannak.
Nem voltam féltékeny. Örültem Ginny örömének, és annak is, hogy Harry boldog - nem velem, de legalább boldog. Legalább ezt elmondhattam, ha már mást nem is. Velem talán soha nem lenne olyan jó kapcsolata, mert nem engem szeret...
Nem tehetsz semmit - ismételgettem magamban. De hiába... Folyton egy kép lebegett a szemem előtt, az a kép, amit a tükörben láttam.
Megint potyogni kezdtek a könnyeim. Nem tehetsz semmit, nem tehetsz semmit...Nem tehetsz semmit... Én Anthonyt szeretem, tudom... Vagy nem is...
És mindig beúszott a szemem elé Padma képe is, ahogy azt suttogja: Vágy.
Végül is igaza volt. Lehet, hogy nem a legbátrabb, és makacs, de ebben igaza volt. Tudott valamit, amit én nem.
- Lisa, minden rendben? - kérdezte halkan Ginny, és leült mellém. Én nem akartam a szemébe nézni, elfordultam hát, és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Igen... Persze - mondtam kissé náthás hangon.
- Nekem nem úgy néz ki - csóválta a fejét Ginny.
- Pedig így van.
Még mindig nem néztem rá, inkább a padlót bámultam. Éreztem, hogyha csak ránéznék, előtörne belőlem minden.
- Lisa, mit láttál a tükörben? - kérdezte hirtelen.
Hallgattam egy kis ideig, mert nem tudtam, mit tegyek. Feleljek-e egyáltalán, és ha igen, akkor mit, mennyit mondjak...
- Valamit, amit nem kellene benne látnom - feleltem végül, továbbra is a padlót fixírozva.
- Konkrétabban?
Megint a hallgatás mellett döntöttem. Nem akartam hazudni a lánynak, de az igazat sem akartam megmondani, a harmadik és egyben utolsó választás pedig a csendes várakozás volt. Ginny nem erőltette a dolgot, látszólag arra várt, hogy én szólaljak meg előbb. Végül húsz perc hallgatás után megunta a játékot.
- Harryt? - kérdezte, mire én olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy belerándult a nyakam.
- Mi...? Hogy...? Dehogy...- dadogtam a nyakamat masszírozva.
- Borzalmasan hazudsz - mondta Ginny, és önkéntelenül is elmosolyodott.
- Jól van, igen! - pattantam fel, és most kőkeményen a szemébe néztem. - Igen, és ezt híresztelheted, vagy utálhatsz érte, de ez van és kész! Nem tudok ellene mit tenni, pedig hidd el, hogy szeretnék!
- Nem utállak, és eszem ágában sincs híresztelni - mondta halál nyugodtan, és ő is felállt.
- Ki mondta meg? - kérdeztem, egy pár másodperces hallgatás után.
- Hermione - hangzott a tömör felelt. Nem ért teljesen váratlanul, ennek ellenére feldühített. Tessék, így bízzon az ember bárkiben is. Valószínüleg ez az arcomra is ki volt írva, mert Ginny így szólt:
- Nem tett vele rosszat, hidd el.
- Na peersze! - gúnyolódtam.
- Tényleg nem - jelentette ki, mielőtt folytathattam volna. - Egy cipőben járunk, Lisa.
- Hogy-hogy? Ez hülyeség! Már miért járnánk egy cipőben?
- Szakítottunk Harryvel - mondta csendesen Ginny. Én meg sem bírtam szólalni, egyszerűen nem kaptam szikrát. Mi van?!
- Ne haragudj, de... Mégis miért?!
- Azt mondta, meg akar védeni.
- Én a helyeben szembe szálltam volna vele...
- Azt tettem... Mondtam, hogy vállalom a kockázatot, de azt mondta, ő nem.
- De téged szeret! - fakadtam ki - Szeret, és ha vége ennek az egésznek, újra együtt lesztek! Nekem nincs esélyem, érted? Ettől rettegtem első óta! Hogy olyan után futok, aki soha nem fog szeretni!Aztán most két évig úgy volt, hogy találtam más, olyat akivel jól érzem magam, de ma ez a világ, amit magam köré építettem összeomlott! Összeomlott, és nincs többé! Olyan dologra támaszkodott, ami soha nem is volt az enyém, csak abban a tévhitben ringattam magam, hogy mindig is az enyém volt! És nem tehetek semmit, mert gondolhatom, hogy mégsem így van, mehetek másokhoz, de attól még nem változik meg a helyzet... Minden marad a régi... A régi vágy...
Ismét erőt vett rajtam a sírás, és inkább otthagytam Ginnyt. Nem haragudtam rá, és nem is szégyelltem magam. Egyszerűen egyedül akartam lenni.

A következő két hétben egyre többen érkeztek a Szükség Szobájába. Carrowék és Piton úgy látszott, bekeményítettek, és elhatározták, hogy a teljes DS-t elteszik láb alól. Nagy bosszúságukra még egyetlen embert sem sikerült elkapni, és Piton hiába sejtette, hogy hol vagyunk, a pontos helyet nem találhatta meg.
Neville a Szoba mágiájának szakértője lett: mindent megoldott. Illetéktelenek nem juthattak be, de a menekülő diákok előtt mindig megjelent egy sohasem látott ajtó, ami ide vezetett. Ételt ugyan nem kérhettünk, de mikor elég éhesek voltunk, nyílt egy átjáró a Szárnyas Vadkanba, és a kocsmáros etetett minket azóta is. Egyre nagyobb lett a helyiség, megjelent pár Hugrabugos zászló, és még jó néhány függőágy, valamint egy minden luxussal felszerelt mosdó.  
Én a magam részéről továbbra is meglehetősen rosszul éreztem magam, meglehet a barátaimnak nem akartam mutatni. Lucie és Anthony odaálltak elém, és kijelentették, hogy megbeszélték a dolgokat, és nagyon szégyellik a viselkedésüket. Ennek ellenére kevés időt töltöttem velük, és rákaptam az éjszakai mászkálásra - vérfarkas képében. Amikor már mindenki elaludt, én átváltoztam, kiosontam az ajtón (ami mindig máshova vezetett) és körbejártam a kastényt, néha még a Tiltott Rengetegbe is bemerészkedtem. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, körbefutottam a Fekete tavat, és az járt a fejemben: Miért nem lehet minden ennyire egyszerű?
A legnagyobb baj az volt, hogy nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Néha úgy gondoltam, el kell felejtenem, Anthony mellett maradnom, és tovább élnem az életem. Máskor viszont eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne tényleg összejönni Harryvel, de ezután mindig eszembe jutott, hogy ez lehetetlen.
- Gyertek gyorsan, megvan! - kiáltott Seamus, kizökkentve töprengésemből. A varázsvevő mellett ült. Minden este ez volt; próbáltak rácsatlakozni a Potterfigyelőre, hogy végighallgassák a műsort. Engem ez nem nagyon érdekelt, volt elég gondom, nem akartam minden nap a halottak listáját hallgatni. Most is csak beültem a függőágyamba, és megpróbáltam magam minél kisebbé és jelentéktelenebbé összehúzni.
- ...de nem feledkezhetünk el azokról sem, akik az életüket adták az ügyért. - na tessék, gondoltam. Legjobb lenne befogni a fülem, nem akarok ilyenekre gondolni sem... - Lehet, hogy a trio csak kis híján veszett oda, de ma hosszú azoknak a listája, akik nem voltak ilyen szerencsések - mondta szomorúan Lee, én pedig gyorsan odafordultam. Kezdett érdekelni a dolog. Miután felsorolta a szerencsétlenül járt muglikat és mágusokat, egy perces némaság következett.
- Most pedig hallgassuk meg Romolus beszámolóját a tegnap történtekről! Mi történt a hőseinkkel, Romolus?
- Nos Folyó, biztosat én sem mondhatok, hisz nem voltam ott. - hallatszott Lupin hangja - De azért kiszivárgott néhány információ. Azt bizonyára ti is tudjátok, hogy Harryék egy titkos feladat miatt vannak távol tőlünk. A tegnapi nap folyamán a fejvadászok rájuk találtak, és szinte az is biztos, hogy a tabu miatt, amit Tudjukki nevére tettek.
- Hát igen, azzal nem árt vigyázni. - mondta Lee - Király biztos tudna róla mesélni.
- Tudna - hagyta rá Lupin, majd folytatta - Elvitték őket a Malfoy - kúriára, de többet nem igen tudunk a szökésükről sem. Annyi biztos, hogy jól vannak, és Tudjukki megbüntette az ott talált Halálfalókat.
- És most hol vannak Harryék? - kérdezte Lee.
- Tudtommal a Rend egyik tagjánál, de többet nem mondhatok, biztonsági okokból.
- Persze, ez érthető. Köszönjük Romolus!
- Nincs mit. - felelte Lupin.
- Most pedig hallgassuk meg Király a....
A többire már nem figyeltem. Tehát Harryék megvoltak, de megszöktek... Egyre jobban érdekelt, hogy miért vannak még távol, és hogy mikor térnek vissza - ha egyáltalán visszajönnek.
Kezdett elegem lenni a dologból. Ez már nem Roxfort, hanem valami feketemágia iskola, vagy ilyesmi...
Fáradt voltam, nagyon fáradt. Hanyatt dőltem a függőágyon, és a plafonra függesztettem a tekintetemet. Tompa zümmögésként érzékeltem a varázsvevőből kiszűrődő hangokat.
Az utóbbi időben szinte semmi mást nem csináltam, csak magamat vizsgálgattam. Egyre furcsább kérdéseket tettem fel magamnak, amelyekre egyszerűen nem tudtam válaszolni. Ha irányíthatnám a sorsot, most mit tennék? Harry valaha gondolt-e rá, hogy mi lenne, ha szeretne? Eszembe jutott a levele, amit régen küldött: Szeretnélek szeretni...
Én is szeretném, ha szeretne, de tehetek-e egyáltalán valamit?
Van-e élet a halál után? - valamiért ez volt a következő gondolatom. Nem tudom mi8ért, és nem tudom honnan jött. Ezen rágódtam, és végül belealudtam a gondolkodásba.

Sziasztok! 

Íme a következő fejezet! 

És számomra egy létfontosságú kérdés a 

rendszeres olvasóimtól:

Mit gondoltok, milyen a desing?

(csak mert azt írták chatba, hogy borzalmas...)

Várom a véleményeket! ;)

Giger