- Felesleges vitatkozni! - kiabáltam, pedig nem voltam dühös. Nem volt bennem semmilyen érzelem, csak kiabáltam, megmagyarázhatatlan okból. - Azt teszem, amit akarok, és ha el akarok menni, akkor elmegyek!
- Értsd már meg! - közelebb jött, és úgy sziszegte a szavakat - Mindennek vége lenne! Itt kell maradnod, különben vége az életednek! Vége a boldogságunknak, vége mindennek...!
- Nincs vége - szakítottam félbe, halkan suttogva. - Vannak fontosabb dolgok is, Anthony! A pillanatnyi boldogság semmit sem számít, ha a jövőd a tét!
- De ha a jövődön még sem ez segít, akkor mi értelme van? Ne menj el! Kérlek.... - az utolsó szónál könnyes lett a szemem. A fiú könyörgött...
- Lisa! Lisa, kelj fel! Lisa!
-Mi...mi történt?
Kinyitottam a szemem. Hát persze, csak álmodtam, az egész egy buta álom volt...De hol vagyok? Biztos a nagyi hív reggelizni - gondoltam, és levettem a tekintetem a plafonról.
Abban a pillanatban minden eszembe jutott, hogy mi történt, ki szólíthatott meg, és a félelmem, az izgalmam, az aggodalmam.... Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy hol vagyok.
- Minden rendben! - szólt Hermione, mikor hirtelen felültem, és már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mindenki jól van-e.- A Deani-erdőben vagyunk... Nem tudtam mit tenni, elhoztalak titeket is... De Tudodki nem látott titeket, szóval...szóval visszamehettek a Roxfortba! - sietett megnyugtatni, de nekem nem ez volt most a legfontosabb.
- A többiek? Hogy vannak? - kérdeztem, közben a lány szelíd erőszakkal visszanyomott a párnámra.
- Semmi bajuk! - mondta - Harry megsebesült egy kicsit, de semmi komoly. Minden rendben van.
- Hála az égnek! - sóhajtottam. Lucie lépett be a szobába, jól beöltözve, és aggodalmas arccal.
- Hogy vagy? - kérdezte, és letérdelt az ágyam mellé.
- Kutya bajom - mosolyogtam.
- Azt nem mondanám - jelentette ki Hermione. - Megharapott a kígyó, de már kitisztítottam a sebeidet. Meg egy bordát is eltört, de összeforrasztottam. Szerintem a méreg nem okozott gondot, de azért pár napig pihenned kéne. Aztán visszakísérünk titeket Godric's Hallow-ba.
- Micsoda?
- Nem maradhattok itt, a Roxforban a helyetek - monda Harry, aki akkor lépett be a helyiségbe. - Higyétek el, mi is visszamennénk, de ez ránk nézve életveszélyes... Ti viszont még visszamehettek, és élni kell ezzel a lehetőséggel.
- Vissza is akarok menni - bólintottam -, de biztos, hogy nem...veszélyes...?
- Nem. Hermione már mondta, Tudodki nem látott titeket.
- A nagyid biztos aggódik - motyogta Lucie, és leült egy karosszékbe.
- Lehet, de egy kicsit akkor is feküdnöd kell - vágott közbe szigorúan Hermione. - Megyek őrködni - tette hozzá határozottan, és kiment a szobából. Nem sokkal később Harry is követte, mi pedig ketten maradtunk. Eszem ágában sem volt feküdni, főleg mert azt sem tudtam, hol vagyok. Addig értettem, hogy helyileg hol, de mi ez a szoba...?
- Te meg mit csinálsz? Feküdj vissza! - rémüldözött Lucie, mikor meglátta, hogy felkelek.
- Eszemben sincs - válaszoltam könnyedén, bár mikor felálltam, egy kicsit megtántorodtam, és szédülni kezdtem, de gyorsan elmúlt. - Körülnézek. Te jössz?
A lány tépelődött egy darabig, aztán beadta a derekát, átkarolt, és elindultunk az ajtó felé. Egy nagyobb helyiségben lyukadtunk ki, ami első ránézésre konyha és nappaliszoba volt egyszerre. Onnan tovább mentünk egy ajtó szerű nyílás felé, ki a levegőre. Kintről már látszott, hogy amit elsőre épületnek gondoltam, az igazából sátor - ami belülről vagy tízszer akkora, mint kívülről. Harry és Hermione egy különösen nagy fa tövében ültek, és valamit olvastak, de olyan elmélyülten, hogy észre se vettek minket.
Elindultunk az ellenkező irányba, és letelepedtünk egy kivágott fa maradványaira.
- Hihetetlen - szólalt meg pár perces hallgatás után Lucie.- Hihetetlen, hogy ide jutottunk. Tegnap este még karácsonyi vacsora volt, most meg itt ülünk a semmi közepén, ennyi esemény után...
- Meg fogod szokni - mondtam, és elmosolyodtam. - Én ugyan így éreztem tavaly, meg tavaly előtt. Az egyik napon még normális életem volt, aztán már Halálfalókkal harcoltam, és rendszeresen kerültem életveszélybe. Mindezt Harry Potter miatt...
- Hogy érted? - csodálkozott a lány, és teljes értetlenség ült ki az arcára.
- Hosszú történet...
- Van időnk. Hallgatlak.
- Na jó - sóhajtottam, majd belekezdtem a mesélésbe. - Elsőben kezdődött az egész. Tizenegy évesen fülig szerelmes lettem Harry Potterbe, a fiúba aki túlélte, ahogy akkor mondták. Egészen negyedikig még a hajam is vészesen vörös lett, ha megláttam, hát még ha rám nézett, esetleg köszönt, vagy hozzám ért...
- És a barátaid tudták?
- Csak Padma. Ha Harry a közelben volt, és látta, hogy nézem, mindig odaszólt, hogy vágy... Mindig azt mondta, ebből nem lehet semmi... De aztán egyre többet beszéltünk, és már nem kerültem sokkos állapotba, ha elsétált mellettem a folyosón. Egyre több időt töltöttem velük. Mármint Harryvel, Ronnal, és Hermionéval. De akkor is szerettem, és egy idő után ez előtört belőlem... Mindent elmondtam neki.
- Tényleg? - hüledezett Lucie - És ő mit mondott?
- Akkor? Semmit - feleltem. - De csak mert elmentem... Később viszont majdnem megcsókolt, de...félbeszakítottak minket...
- Ki?
- Anthony. De nem direkt. Valamiért utána haragudott rám, nem jöttem rá, hogy miért. Aztán egy Roxmortsban tett látogatáson, elmondta nekem, hogy szeret, és észre kellene vennem, hogy én is őt szeretem, nem Harryt. Amit iránta érzek, az rajongás, nem szerelem.
- És erre mit csináltál? - kérdezte barátnőm, akit mostanra teljes izgalomba jött.
- Összejöttem vele - mosolyodtam el. - Azóta is együtt vagyunk, és Harry olyan barát féle lett. Jól elvoltunk egymással, és arról az alkalomról, amikor majdnem.... szóval érted...arról egyikünk sem beszélt azóta - fejeztem be sután.
- Kivéve most - vigyorgott Lucie, és átölelt.
- Kivéve most - ismételtem mélázva, és viszonoztam az ölelést. Közben havazni kezdett, és nem sokkal később már sötétedett is. Jobbnak láttuk hát, hogy a házban beszélgessünk tovább.
- Hol voltatok? - kérdezte Harry, mikor beléptünk a sátorba. Most jó meleg volt odabent, a kandallóban vidáman lobogott a tűz.
- Sétálni - feleltem kitérően, majd Hermione hívogató intésére leültem a konyhaasztalhoz, amin már gőzölgött valamilyen leves. Mikor mindenki leült, enni kezdtünk. Nagyon jól esett az a forró raguleves, talán jobban, mint eddig bármi életemben.
Miután letelt a pár nap, Hermione stabilnak találta az állapotomat, és kijelentette, hogy a méreg nem okozott gondokat. Kicsit elszontyolodtam, hogy el kell mennünk, de nem tehettem mást. Most szívesen maradtam volna itt, de lehet, hogy egy héttel később már bánnám. Egyébként is, a nagyi bizonyára halálra aggódja magát, talán azt hiszi, már nem is élünk...
Korán reggel keltünk fel, Harryék pedig akkor már a sátor előtt álltak. Legalábbis ezt gondoltam, mivel bent nem volt senki rajtunk kívül.
Épp a nappaliban voltunk, amikor becsörtetett a szobába Hermione - akit a csurom vizes Harry és Ron alkotta páros követett. A lány látszólag feldúlt volt, Ron pedig mintha kicsit meg lett volna rémülve.
- Jöttem volna, rögtön, miután elmentem, de nem tudtam! - kiabálta kétségbeesetten a vörös hajú fiú - Belefutottam egy csapat fejvadászba...Épp hogy sikerült megmenekülnöm! Ráadásul megint amputoportáltam...
- Jaj, te szegény! - visította vészjóslóan Hermione, mire én azonnal tudtam, hogy ideje indulnunk. A trio figyelmét szerencsére a vita kötötte le, így észre sem vették, hogy kisurrantunk az ajtón.
- Gyorsan! - suttogtam. Örültem, hogy nem kell elköszönöm. Féltem, hogy akkor még is a maradás mellett döntöttem volna, és annak szörnyű következményei lehetnének...
Megszorítottam Lucie kezét, és erősen koncentráltam a házunk előtti járdára, aztán megpördültem, és magába foglalt a szorító sötétség.
Sziasztok!
Tudom, kicsit késtem, de alakítottam még rajta,
mert nem volt megfelelő. :)
Köszönöm szépen a szavazást, sajnos a mai napon
kiestem a blogversenyből.
Azért hálás vagyok nektek, jó, hogy idáig eljutottam. <3
Remélem jó lett, várom a kommenteket! ;)
Giger
