- Jól van - rázta meg magát George, és még csak most vettem észre - bár már hallottam hírét -, hogy hiányzik az egyik füle. Megborzongtam egy kicsit, de senki nem vette észre. - Figyeljetek minden irányba, mert nem csak a járatból jöhet támadás. Ez az ablakokra is vonatkozik.
- Harcra kész vagyok - bólintott elszántan Hannah, és közben megszállottan csillogott a szeme.
- Én is - mondtam, és vettem egy nagy levegőt. Szinte biztos voltam benne, hogy ma meghalok, és ez a gondolat csak még inkább harcra ösztönzött, a végsőkig való kitartásra. Boldognak kellett volna lennem, hogy Harry szeret, de nem voltam. Valahol mélyen már kívántam a halált, akármilyen rémisztő gondolat is volt ez. Talán akkor találkozhatok anyával, és megszűnnének a gondok. Ez afféle menekülés lehetett volna.
- Vigyázz, jön valaki! - szólt hirtelen Hannah, és a folyosó jobb oldali végére szegezte a pálcáját, ahonnan valóban közeledő léptek zaja hallatszott. - Stup...
- Ne! - kiáltottam hirtelen, és meglöktem a lány kezét. A kiröppenő átok visszapattant a falról, és az ablakot kitörve távozott. - Ez Hermione és Ron!
- Ne haragudjatok - szabadkozott Hannah.
- Semmi vész. Minden rendben? - kérdezte Ron.
- Igen, már amennyire ebben a helyzetben lehet ilyet mondani - bólintott George. - Hova mentek?
- Harryt keressük. Nem láttátok?
- Utoljára a nagyteremben találkoztam vele - mondtam, közben kellemetlenül ficánkolt a gyomrom. - De onnan már biztos elment.
- Oké, köszi - mondta Hermione, és Ronnal a nyomában elrohant a folyosó másik vége felé. Közben magyarázott valamit a fiúnak, de azt már nem hallottam, mert elveszett a csatazajban, amit jelentősen megnövelt, hogy kitörtük az ablakot.
További fél óra telt el azzal, hogy fel-alá járkáltunk, közben hol a járat, az ablak, vagy a folyosó két vége felé néztünk. Az ostromlók közben behatolhattak a kastélyba, mert a talpunk alatt harsantak az előbb még csak kintről hallott kiáltások, durranások, vagy épp fájdalmas sikítások. Mindenesetre odáig még nem jutottak, ahol mi álltunk, csak néha kellett félreugrani az ablakokon keresztül berepülő, gyakran zöld fénycsóvák elől. Végül egy Halálfaló került a közelünkbe, mégpedig olyasvalaki, akit nagyon szívesen átkoztam volna meg, és egy kicsit reméltem is, hogy találkozunk ezen a napon.
Alecto Carrow futva érkezett jobb felől, és mintha némi ijedség suhant volna át máskor oly gőgös arcán, amikor meglátott minket. Zavarát leplezendő előkapta a pálcáját, közben rendezte vonásait, és gúnyosan elmosolyodott.
- Nicsak, kik vannak itt - sziszegte. - Véditek a nyomorult sárvérű barátaitokat? Esélyetek sincs ellenünk...
- Crucio! - a varázsige az én számat hagyta el, amin igazság szerint még én is meglepődtem. A nő összerogyott a földön, sikított és vonaglott fájdalmában, és én alig két másodperc múlva elrántottam a pálcám.
A baj ott volt, hogy én túlságosan el voltam foglalva saját zavarommal, Carrow pedig túlságosan gyorsan pattant fel.
- Crucio! - visította, de az átok célt tévesztett, és a mennyezetbe csapódott - ahonnan viszont lezuhant egy hatalmas darab, és George épp hogy csak félre tudott rántani az útjából. Hatalmas porfelhő keletkezett, és percekig nem láttunk semmit. Nem mertünk megszólalni, nehogy eláruljuk a helyzetünket Carrownak. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, és görcsösen markoltam a pálcámat. Hannah közel simult hozzám, és George is ott volt mellettünk.
Aztán a porfelhőből előtört egy zöld fénycsóva, ami még egy darabot leszakított a mennyezetből, és nekünk tovább kellett hátrálnunk. Ha ez így folytatódik, kiszorulunk a folyosóról, de ez volt most talán a legkisebb baj.
Aztán Hannah hirtelen felsikított, mire George befogta a száját, és kis híján én is elájultam. A kastély felé egy hét méter magas óriás lépkedett. Mivel már nagyon közel volt az ablakhoz, addig hátráltunk, ameddig csak tudtunk, de utána nem mertünk mozogni. A monstrum így is felfigyelt Hannah sikítására...
Aztán valaki - bizonyára Carrow - átdobott felénk egy nagyobb követ, ami hatalmas csattanással landolt nem sokkal mellettünk, és ezer darabra hullott szét. Az óriásnak csak ennyi kellett - a mi irányunkba fordította a fejét, és megindult előre.
- Te jó ég - suttogtam földbe gyökerezett lábbal.
- Most mi lesz? - nyöszörögte Hannah, és még jobban a falhoz simult.
- Gyertek - suttogta George, és nagyon lassan és óvatosan megindult egy rés felé a leomlott kövek között, kihasználva, hogy az óriás a szálló porban nem sok mindent látott. Sorban bepréseltük magunkat, de a végén véletlenül lerúgtam egy kődarabot, ami elég volt hozzá, hogy a monstrum bemérje a helyzetünket. Hatalmas kezével benyúlt a kitört ablakon, még nagyobb lyukat csinálva ezzel, és elkezdte kidobálni a leomlott torlaszt. A kövek mozgása, és a hatalmas zaj, valamint a tudat, hogy nemsokára meghalunk egy óriás keze által, elég volt hozzá, hogy Hannah és én kórusban sikítsunk fel.
Ennyi volt, itt a vég. A jóslatom beigazolódott, ma meg fogok halni, méghozzá perceken belül. Nem volt kiút, nem lehetett elmenekülni, csak várni a véget. És peregni kezdtek előttem az életem képei, először a szörnyűek, aztán a csodálatosak, és pár másodperc múlva már majdhogy nem nyugodt voltam....
De akkor megtörtént a csoda; Hagrid féltestvére oldalról a másik óriásnak rontott, és hatalmas robaj közepette verekedni kezdtek. Eltelt vagy egy percig, mire rájöttem, hogy nem fogunk meghalni - legalábbis egyenlőre. Remegő tagokkal kikecmeregtem a résből, lerogytam a faltövébe, és becsukott szemmel hosszan kifújtam a levegőt. Hannah és George követték a példámat. Aztán egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk. Annyira abszurd volt a helyzet, olyan hihetetlen volt, hogy ezt megúsztuk, hogy nem tudtam volna rá máshogy reagálni. Végül feltápászkodtunk a földről, és elindultunk a még megközelíthető lépcső felé.
Félúton azonban rá kellett jönnünk, hogy kénytelenek vagyunk irányt változtatni, mert a lépcső leomlott. Szerencsére ismertem a közelben egy titkos átjárót. Odabent megálltunk egy kicsit, hogy összeszedjük magunkat, és felkészüljünk a csata folytatására. Meglepetésünkre Ginny toppant be.
- Istenem - sóhajtott, mikor észrevett minket. - Végre valaki ismerős... El sem hiszitek, mi folyik odafent.
- Tudjuk - mondta Hannah -, ugyanis majdnem megölt minket egy óriás...
- És összefutottunk Alecto Carrowal is - fűztem tovább, és elfolytottam egy vigyort.
- Mond, hogy nem élte túl - lépett közelebb Ginny, és megcsillant a szeme, de közben mosolygott.
- Jó lenne, de lerobbantotta a plafont, és utána nem láttunk semmit, kivéve persze az óriást... Ha nincs Hagrid testvére, már nem élnénk.
- Még elkaphatjuk - mondta Hannah.
- Na jó emberek, elég a csevegésből, van még kint pár Halálfaló - szakított félbe minket George.
- Furcsa.... - mondtam, mikor elindultunk - Nem túl nagy a csend?
- Most, hogy mondod... - szólt tétován Ginny, és megtorpantunk. Óvatosan lestünk ki a járatból, de senki nem volt a közelben.
Szívfájdítóan nézett ki a kastély ezen része. A máskor oly büszkén álló, megdönthetetlennek tűnő falak most leomlottak, a padlón egy hatalmas lyuk tátongott, a festmények vászna kiszakadt, lakóik elmenekültek, a lovagi páncélok eltűntek, a vázák és szobrok cserepei szanaszét hevertek a padlón. Óvatosan lépdeltünk tovább, de nem találkoztunk senkivel. A folyosó végén egy hatalmas döglött pók hevert, tőle nem messze pedig a tulajdon lába...
- Hol lehetnek a többiek? - kérdezte Ginny - Nem lehet vége...
Erre senki sem felelt. Mindenki ugyan arra gondolt, de nem akartuk kimondani.
Némán folytattuk az utat, automatikusan a nagyterem felé mentünk. Az előcsarnokba érve megpillantottuk a hatalmas csukott ajtót, és Lunát, aki mikor meglátott minket gyorsan odarohant.
- Lisa, Ginny! Hol voltatok? Titeket kerestünk!
- Luna! Hogy-hogy? Mi történt?
- Nem hallottátok? - nézett ránk, és a szokásosnál jobban is csodálkozó arcot vágott.
- Mit? - kérdezte Hannah ijedten, és George is sürgetően nézett a lányra.
- Hát Voldemort hangját - meglepett, hogy a lány kimondta a nevet, de az még jobban, hogy nem hallottam semmit.
- Biztos nagy hangzavarba voltunk, vagy ilyesmi - csóválta a fejét George.
- Lehet. - hagyta rá tőle szokatlan komolysággal Luna - Időt kaptunk. Ha Harry egy órán belül nem adja fel magát, folytatódik az ostrom. De nem engedhetjük neki, harcolnunk kell!
- Persze... - motyogtam - A többiek?
- A nagyteremben vannak. De...Lisa, mielőtt bementek... - Luna hangja elcsuklott, és megcsillant a szeme.
- Mi? Mi a baj Luna? - kérdeztem ijedten. Luna kerültem a tekintetem, és zavarodottnak látszott, de nem felelt. Én már kicsit kétségbe voltam esve, és a legrosszabbtól tartottam. - Luna kérlek mond el mi van! - könyörgőre fogtam a dolgot, de Ginny beleunt a dologba, és kinyitotta az ajtót. Én kicsit toporogtam a helyemen, de a lány megfogta a kezem, és szelíd erőszakkal húzni kezdett maga után.
De aztán ő is megtorpant. Először nem értettem, de aztán én is körülnéztem. A Nagyteremben mindenki ott volt - élők, és holtak egyaránt... Tovább siklott a tekintetem, aztán....
A szívverésem is elállt, nem hallottam többé semmit, a szememet elöntötték a könnyek.
Anthony, Lucie és Parvati egy alak mellett térdeltek a földön. A két lány zokogott, és még Anthony arcát is könnyek csíkozták.
- Padma! - sikoltottam, közben odarohantam és letérdeltem a földre. A lában hangosan csattant, és a többiek csak most figyeltek fel rám. - Nem! Ne! Könyörgök ne...
Nem tudtam megakadályozni a belőlem feltörő keserves zokogást. Parvati átölelt, és egymás vállán sírtunk tovább. Értette, hogy a jelenlévők közül csak én érezhetem át annyira a tragédiát, mint ő.
- Lisa - szólt el-elcsukló hangon. Éreztem, hogy alig bír erőt venni magán - Lavender...És most Padma...
De miért ő... Ő, aki sohasem volt igazán bátor, de mégis erőt vett magán, és itt maradt harcolni. Sokkal erősebb volt, mint azt bárki gondolhatta volna. És emellé a gondolat mellé betolakodott ezer másik... Az első igazi barátom, a legjobb barátnőm, aki már igazából a testvérem volt...Amikor senki más nem vett észre, amikor még egy igazi senki voltam, ő akkor is megrendíthetetlenül hitt bennem, kitartott mellettem...
Úgy éreztem a lényem egy darabja letört, és megállíthatatlanul zuhant a mélybe, a sötétségbe, oda, ahonnan senki és semmi nem hozhatja vissza többé...
- Ki tette? - kérdeztem hirtelen. Bár közben folytak a könnyeim, a hangom határozottan csengett.
- Miért kérdezed? - nézett rám némi gyanakvással Anthony.
- Ki tette? - kérdeztem most már szinte kiabálva. A többiek meglepetten néztek rám.
- Lisa...
- Mond meg! - kiabáltam, és közben egyre jobban folytak a könnyeim. - A legjobb barátom volt! Nem titkolhatod előlem!
- Alecto Carrow - suttogta megsemmisültem Lucie.
- Nem! - üvöltöttem - Nem lehet! Ha megállítjuk... Gyenge voltam, nem tudtam... Ez az én hibám... - aztán határozottan folytattam - Amit elszalasztottam, azt megteszem most - jelentettem ki. Lucie már érezte, hogy baj lesz, és megragadta a karomat. Ez engem, ha lehet csak még jobban feldühített, és befogott vadállat módjára próbáltam menekülni. - Engedj el!
Már csúszott a kezem, de akkor Anthony hátulról átölelt, leszorítva a karomat, hogy ne vehessem elő a pálcámat.
- Nem mehetsz oda! Minden Halálfaló az erdőben van, azonnal megölnének! - kiabálta. Én minden erőmet összeszedve küzdöttem.
- Nem érdekel! Nem érdekel, akkor megölnek! - néhányan arra fordították a fejüket, de nem az én rohamom volt az egyetlen a teremben. - Azonnal el kell engedned, érted?! - teljesen ki voltam kelve magamból, ilyet még soha nem csináltam.
Anthony már alig bírta... Harry tűnt fel hirtelen, erősen megragadta a vállam, és rám nézett.
- Már nem változtathatsz semmin Lisa. Padma elment. Ne csináld ezt...
Egy pillanatig a fiú néztem, aztán elernyedtem. Kicsúsztam Anthony karjaiból és térdre rogytam a padlón. A tenyerembe temettem az arcom, és előre buktam a kőpadlóra; újra előtört belőlem a zokogás, és nem figyeltem többet senkire...
Sziasztok!
Először is sajnálom,
hogy ennyit késtem, de elég beteg vagyok,
és amúgy is sok a dolgom, kérlek nézzétek el nekem.
Hát... Ezt már régóta eldöntöttem.
Nem tudom miért, de nekem beleillett mindenbe...
Szóval, szinte biztos vagyok benne,
hogy nem fog mindenkinek tetszeni.
Úgy egyébként milyen lett?
Giger
