Hatvanhatodik fejezet

DS-en semmi különös nem volt, nem terveztünk be új akciót, és a barátaim el se jöttek.
Csak megvártuk, amíg a többiek szépen lassan kivonulnak, aztán odamentünk Neville-hez.
A fiú a párnák elpakolásával foglalkozott, és halkan dudorászott közben. Látszólag jó kedvében volt.
- Neville...- szólt tétován Ginny. Most éreztem a hangján, hogy borzasztóan izgul, talán kicsit ideges, és ijedt is volt.
- Igen?
- Öhm... Hallottunk valamit....- mondtam én, mert Ginny leblokkolt.
- Mit? - kérdezte, és kicsit ijedt arcot6 vágott hozzá. Sejthette, hogy valami nincs rendben. - A DS-el kapcsolatban? Baj van, Lisa?
- Eléggé - feleltem halkan. - Hallottuk Pitont és Carrowékat beszélgetni... Rólad volt szó.
- Rólam? Mi a baj?
Mivel nem bírtam megszólalni, végül Ginny vette át a szót, aki kicsit összeszedte magát. Szóról-szóra elismételte a rövidke beszélgetést. Neville arca meglepetést tükrözött, aztán ijedség vette át a helyét, végül harag tört ki belőle.
- Elegem van ebből! - fakadt ki, mi pedig hátráltunk egy lépést. Meglepett ez a reakció, egyáltalán nem erre számítottunk.
- Nekünk is, hidd el... - próbáltam nyugtatni, de gyorsan feladtam.
- Meddig mennek még el?! Nem elég a sulin kívül gyilkolni, mostantól a diákok is életveszélyben vannak? Mi lett a Roxfortból...? Mi lett a varázslóvilágból?!
- Neville...
- Elsőben úgy kezdtük, hogy minden tökéletes volt, aztán egyre rosszabb lett a helyzet! Ráadásul a trio nélkül semmit sem érünk!
- Ne mond ezt! - szóltam kétségbeesve. - Ez nem így van! Nézd meg mennyi mindent tettünk nélkülük is! És ők kint folytatják a harcot, és Tudodki el fog bukni, érzem!
- És az mit számít? - Neville keserűen felnevetett - Az, hogy érzed? Nem jelent semmit Lisa, nincs esélyünk...
- De igenis van! - emelte fel a hangját Ginny - Ha Harry eddig akárhányszor szembenézett Tudodkivel, mindig győzött, akkor most sem lehet másképp! Bíznunk kell benne!
- Bíznunk kell benne, de már több mint fél éve ez megy! Rájuk bízzuk az életünket, de ők még csak azt sem jelzik, hogy léteznek-e még...
- Léteznek - jelentettem ki eltökélten.
- Ezt is érzed, mi? - kérdezte kissé gúnyosan Neville.
- Igen - mondtam, és a szemébe fúrtam a tekintetem. - Figyelj rám! Én eddig ha valamit ennyire biztosan éreztem, az úgy volt. Nem dicsekedni akarok vele, ez így van és kész. Tudom, hogy Harry, Ron és Hermione megoldják, és abban is biztos vagyok, hogy Tudodki még ebben a tanévben meg fog halni.
A fiú sokáig meredt rám, és láttam a szemén, hogy szépen lassan lecsillapodik. Ginny is engem nézett, fürkésző tekintettel, mintha valamit keresne rajtam. Percekig álltunk így, egymást nézve, néma csendben, dermedten.
Végül megint én szólaltam meg.
- Nem szabad elveszítenünk a bizalmat, mert akkor elveszünk. Tudom, hogy nehéz, nem csak neked az. A Mardekár tanulóin kívül jóformán mindenkinek. Gondolj azokra, aki most Azkabanban ülnek, csak mert mugliszületésűek...Gondolj Lunára, akiről semmit sem tudunk... Igen, ő is borzasztóan hiányzik.... De most nem tehetünk mást, mint hogy várunk. Hidd el, meglesz az eredménye. 
- Tudom.. Én... Ne haragudjatok... - motyogta a fiú, és most a földet kezdte fixírozni maga előtt. - Csak feszült vagyok... Félek...És féltem a barátaimat...
- Mi is - mondta együtt érzően Ginny.
Megint hallgattunk egy sort.
- Ki kellene találnunk, hogy mihez kezdesz - szólt végül Ginny. - El kell rejtőznöd, nem hagyhatod, hogy elkapjanak...
- De hova mehetnék? Szökjek meg?
- Nem, az lehetetlen vállalkozás - rázta a fejét Ginny.
Pár percig ismét csend volt, mert mindenki gondolkodott.
- Megvan! - kiáltottam izgatottan - Gyertek ki!
- Hova megyünk?
- Csak gyertek! - kirángattam a két csodálkozó barátomat az ajtón, majd körülnéztem, és szembefordultam a fallal.
- Gondoljatok arra, hogy kell egy jó hely, ahol hosszú ideig lehet maradni, és illetéktelenek nem találhatják meg!
- Ez jó! - suttogta izgatottan Ginny, aztán becsukta a szemét, és járkálni kezdett a fal előtt. Mi követtük a példáját. Nem kellett hozzá sok idő, újra megjelent az ajtó. Egymásra néztünk, aztán lehervadt az arcomról a boldog vigyor.
- Mi most elmegyünk Neville - szóltam csendesen.
- Lisa! Lisa!
- Ki az?
Hátrafordultam a hirtelen jött hang irányába, és Luciet pillantottam meg, Anthonyval az oldalán.
- Mi van? - kérdeztem. Ijedtnek tűntek.
- Azt hittük baj van - lihegte Lucie. Úgy tűnt, idáig futottak. - Azért jöttünk vissza, de sietnünk kellene...
- Miért, mi a baj?
- Összefutottunk Friccsel három emelettel lejjebb - hadarta Anthony, és szúró oldalát szorongatta közben. - Meglátott, és etűnt az ellenkező irányba, de szinte biztos, hogy valamelyik Halálfalónak szólt... Mennünk kell...
- De hát akkor mire vártok? Futás!
- Neville... - szólt tétován Ginny.
- Siessetek, még bejuthattok  a Hollóhát toronyba, az nincs messze... Ginny, neked is velük kellene menned.... Én bemegyek ide...
- Miért? Mi történt? - kérdezte Lucie és Anthony kórusban, de nem kaptak választ.
- De...
- Vigyázz magadra...
- Menjetek már!
Neville belépett az ajtón, ami azonnal eltűnt, és csak az üres kőfal maradt ott. Egymásra néztünk, aztán rohanni kezdtünk arra, emerről Lucieék jöttek. Csakhogy a sarkon szembe találtuk magunkat a Carrow testvérekkel...
- Futás! - kiabáltuk kórusban, és azzal a lendülettel hátraarcot csináltunk, és már rohantunk is az ellenkező irányba....
- Szólj Pitonnak! - utasította Amycus a testvérét - Most nem szöknek meg... Tudjuk már, kik azok...
Kárörvendően felnevetett, és a nyomunkba eredt, de szereztünk egy is előnyt.
Hátranéztem, és intettem a pálcámmal, de a hegyéből kiröppenő piros vénycsóva célt tévesztett, és feldöntött egy lovagi páncélt. Ez ugyan Carrownak akadály volt, de nem érte el a célját.
Nem is néztük már, merre megyünk, egy célunk volt: menekülni. Ha most elkapnak, annak borzalmas vége lesz...
Lementünk vagy tíz lépcsősoron, rejtett átjárókon futottunk át, és végül már nem hallottuk üldözőink lépteit. Ennek ellenére nem mertünk megállni, inkább megcéloztunk egy zárt ajtót.
- Alohomora! - suttogta Ginny, mire kattant a zár, és az ajtó kitárult. Sorban beosontunk rajta, majd behúztuk magunk mögött.
- Hol vagyunk? - kérdeztem alig hallhatóan. A hely nem tanterem volt, hanem mintha egy folyosó lett volna, amit évek óta elhanyagolnak. A kastély többi részével ellentétben, itt egy festmény vagy váza nem sok, annyi sem volt. A padlót vastagon lepte a por, az egyik sarokban pedig valami tárgy feküdt, ami leginkább óriási pórázra hasonlított, annyi különbséggel, hogy nem egy, hanem három nyakörv szerűség volt a hosszú lánc végén.
A helyiség közepe táján egy csapóajtó volt, de évek óta nem nyűlhatott hozzá senki; azt is por és kosz lepte, a fogantyúja pedig rozsdás volt.
- Hol vagyunk? - ismételtem egy árnyalatnyival hangosabban.
- Fogalmam sincs - felelte Anthony. - Sohasem jártam még itt.
Kívülről hirtelen hangok szűrődtek be.
- Innen nem nyílik ajtó... Merre mehetnénk? - kérdezte riadtan Lucie.
- Erre - suttogta Ginny, és a csapóajtóra mutatott.
- Biztos? Nem tudjuk, hova vezet... - mondta bizonytalanul Anthony.
- Van jobb ötleted? - kérdeztem, és Ginnyvel együtt felemeltük a csapóajtót.
- Lumos! - fény gyűlt a pálcám hegyén, és bevilágítottam a nyílásba. - Nagyon mély lehet. Nem látni az alját...
Kint azonban egyre jobban lehetett érteni az emberhangokat, ezért erőt vettünk magunkon, és a mélybe vetettük magunkat. Ginny velem zuhant, a többiek kicsit később ugrottak.
Már épp kezdtem félni, hogy kőpadlón landolunk, és nem éljük túl, amikor talajt fogott a lábam. A pálcám még mindig világított, így láttam, hogy amire estünk nem más, mint valami kiszáradt, vastag növényréteg. Nem sokkal később mindenki megérkezett.
- Istenem, azt hittem meghalunk - nyöszörgött Lucie. Senki más nem szólalt meg, csak feltápászkodtunk, és mindenki meggyújtotta pálcája hegyén az apró lángocskát. Nem messze volt egy ajtó, oda léptünk.
- Kinyissam? - kérdeztem, mivel én raktam a kezem a kilincsre.
- Ne álljunk meg itt. - mondta Ginny - Így nem juthatunk ki.
Ezen még nem is gondolkodtam, hogy innen ki is kell mennünk valahogy - pontosabban fel - de jelenleg inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és lenyomtam a kilincset. Egy magas mennyezetű teremben találtuk magunkat. Semmi különös nem volt ott, hacsak az nem, hogy a padlón poros és rozsdás, szárnyakkal felszerelt kulcsok hevertek. A terem másik végén újabb ajtó nyílt, benne egy ilyen szárnyas kulccsal.
- Mik ezek? És miért vannak itt? - kérdezte Anthony.
- Kérdezz két könnyebbet - csóváltam a fejem. - Menjünk tovább!
Az ajtó résnyire nyitva volt, de nehezen tudtunk csak akkora rést csinálni, hogy mind kiférjünk, mert megakadt a padlón. Nagyon régen járhattak itt utoljára, legalább öt éve.
A következő helyiség megint más volt. Leégett fáklyák szegélyezték, és a padló kockás volt, mint egy óriási sakktábla....
És akkor megértettem, mi ez a hely. Hermione már mesélte, hát persze, miért nem jutott hamarabb eszembe. Ginnyire néztem, akinek szintén most juthatott eszébe a megoldás, mert arca az én izgalmamat tükrözte.
- Tudom már, mi ez a hely! - kiáltottam, mire Lucie és Anthony rám meredtek.
- Mi? - kérdezték kórusban.
- Itt volt elrejtve a Bölcsek Köve! Hermione mesélt erről a helyről, felismerem! Csak már régen nem járt itt senki, azért néz ki így.
Körülnéztem a terembe, és megláttam az összetört sakkfigurákat.
- Azta...! - suttogta Lucie.
- De hogyan jutunk ki? - kérdezte Anthony.
- Nem tudom, de szerintem mennyünk tovább. - feleltem, és kinyitottam a terem végében lévő ajtót.  Az egy nagyobb terembe vezetett, ahol nem volt más, csak egy hatalmas nagy csontváz...
- Te jó ég! - suttogta Ginny - Ez volt a troll... Harry mesélt az akadályokról... Ez egy troll csontváza!
- Menjünk innen - mondta szorongva Lucie - Mihamarabb kijutunk, annál jobb.
A következő teremben, mikor beléptünk, a két ajtónál bágyadt lángocskák gyulladtak ki, ahol mi álltunk, ott pirosak, a másik oldalon szénfeketék. De nem jelentettek akadályt, könnyedén átléptük őket. Nyilván kezdett kihalni belőlük a varázs.
A helyiség közepe táján egy hosszú asztalé volt. rajta hét üveg, amikbe beszáradt bájitalok voltak, és egy megfakult pergamen.
- Biztos valami feladvány volt - mondtam, és kinyitottam a másik ajtót, átlépve a pici fekete lángokon.
Ez a vége, gondoltam. Az utolsó terem nagy volt, díszed boltívekkel, és a végén egy nagy, elszíneződött tükörrel. Szépen megmunkált keretben volt, a tetején valami felirattal.
- Ez az, amire.... Csak az lehet.... - motyogtam, inkább csak magamnak. Közelebb léptem, és könnyek csordultak ki a szememből. Magamat láttam, egy kicsit kevésbé megviselt állapotban, boldog mosollyal. Mellettem anya állt, és még valaki. Valaki, aki a kezemet fogta... Aztán megcsókolt...
- Ne! - kiáltottam. Kezemet a tükörre tettem, és a földre rogytam. - Nem lehet...
A fiú, aki a tükörképemmel csókolózott, Harry volt... Harry Potter... Anya boldogan mosolygott a háttérben....
- Lisa...? Mi a baj? - kérdezte Ginny.
- Nem arcod tükre ez, hanem szívedé... - olvastam a rúnákkal írt feliratot - De az nem lehet... Én nem... Ne....
Nem szóltam mást, csak sírtam. De közben boldogan ficánkolt a gyomrom, ami nem illett össze, de ebben a helyzetben még is... Nem léphetek túl rajta... Nem élhetek azzal, akit szeretek...
Meg kellett értenem. Ilyen helyzetben kellett elfogadnom a tényt, hogy az a vágy... Az tényleg a szívem vágya, hogy nem tehetek ellene semmit, és hogy hiába nyomom el, hiába hiszem, hogy már nem érdekel, ezzel csak magamat csapom be,saját magamat verem át. És hiába nem valósulhat meg, hiába kell mással lennem, mást szeretnem, ez akkor is így van, ez akkor is örök, és eltüntethetetlen.
- Lisa, mi a baj? - kérdezte Lucie, és letérdelt mellém. Nem nézett a tükörre, de tudtam, nem is láthatná azt, amit én.
- Nem akarom...nem akarok beszélni róla - suttogtam. De össze kellett szednem magam, fel kellett állnom, nem maradhattam ott.
Anthony állt oda, nyilván mert meg akarta tudni, mi történt.
- Ez egy... ajtó! Bemegyek egy ajtón! - szólt lelkendezve - Kivezet innn...!
- Ott van! - szakította félbe Ginny kiáltása - Ott! Ez eddig nem lehetett itt... Menjünk!
Kitártuk az ajtót, és sorban beléptünk rajta. Nagyon hosszú folyosó volt, ami végül a Szükség Szobájába vezetett....

Sziasztok!

Most nagyon-nagyon érdekel a véleményetek, 

mert ezt a részt azóta tervezem, hogy elkezdtem a blogot. :)

Szóval, milyen lett? 

Írjatok! ;)

Giger <3 

Hatvanötödik fejezet

- Ne ide itt én állok!
- Akkor menj arrébb egy kicsit!
- Nem tudok, mert itt is van valaki!
- Au! Az a lábam volt...
- Bocsi Lisa, nem látok...
- Az addig oké, de meg fognak hallani minket, ha nem maradtok csendben.
- Én is erről beszélek...!
- Igen, pont az a baj, hogy beszélsz.
- Jól van, csendben leszek...
A negyedik emeleten voltunk, egy meglehetősen szűk tároló helyiségben, hajnali kettő után valamivel. A DS akciónk érdekesen sikeredett, mert a Perui instant sötétségpornak hála mi sem láttunk. Ez a Weasley ikrek legújabb áruja, és az a lényege, hogy akár hetekig is megmarad, és igazából semmivel nem lehet eloszlatni a sötétséget. Ebbe estünk bele mi is, ráadásul volt még egy probléma.
Piton szerzett valahonnan egy kísértetet, aki azóta folyton a kastélyt járja, és rendbontókra vadászik. Na, ő vett ma észre minket.
Carrowék persze azonnal ugrottak, abban a tévhitben, hogy ma végre elkaphatnak minket. De a bökkenő ott volt, hogy ez az újonnan ,,felbérelt" szellem aligha ismerte a kastélyt. Elsiklott a rejtett lépcsők és átjárók előtt, figyelemre sem méltatta a kicsi helyiségeket, és simán bedőlt a tréfás kedvű festmények útbaigazításának.Mindezek mellett a régi roxforti kísértetek, így még Hóborc is, inkább keresztbe tettek a Halálfalóknak, semmint hogy segítettek volna nekik.
- Biztos, hogy balra mentek! - hallatszott Alecto dühös hangja.
- Kizárt - vágta rá nem kisebb ingerültséggel a testvére. - Az zsákutca, nem annyira ostobák...
- Én feladom! - dühöngött Alecto - Biztos, hogy megléptek, ma már nem lesznek meg!
- Így biztos nem! - kiabálta Amycus - Megint meg fognak lépni, és akkor ennyi volt...
- Már megléptek! - szakította félbe a testvére.
Elindulhattak lefelé, mert egyre csak halkabban hallottuk a veszekedésüket. Mindenesetre még akkor sem mertünk megmozdulni, mikor már teljes volt a csend, és legalább másfél órát álltunk egymásnak préselődve. Végül úgy döntöttünk, már csak minimális kockázattal jár, ha elindulunk, és néma csendben elsurrantunk a körletünkbe.
- Ez egyre veszélyesebb mutatvány. - csóválta a fejét Padma, aki most kivételesen velünk jött.
- Valamit valamiért - mondta Lucie, és nagyot ásítva ledőlt egy karosszékbe. 
- Na jó, de ez szerintem már sok. - erősködött Padma - Nem lehet mindent kockára tenni, csak mert unatkoztok!
- Mit mondtál? - kérdezte Anthony. Elég idegesnek tűnt. - Unatkozunk?! Azt hiszed azért csináljuk, mert unatkozunk?!
- Mert akkor buta vagy - vágta rá Lucie. - Hogy mondhatsz ilyet Padma?
- Nem úgy gondolta - mondtam csendesen. - Csak neki ez kicsit sok...
- Ugyan már, hisz alig csinál valamit - horkantott Lucie. - Eljön DS-re, de azon kívül mit tesz a suliért? Pont annyit, mint egy elsős!
- Ez nem igaz - nyugodt volt a hangom, pedig igazából nagyon is kétségbe voltam esve. Én tisztában voltam vele, hogy Padma nem olyan bátor, és ezt el is fogadtam, mert attól még lehet jó ember. Neki egy ilyen akcióhoz nagyon- nagy elszántság kell...
- Az elsős többet tesz - rázta a fejét némi gúnnyal Anthony.
- Anthony! - csattantam fel. Na tessék, ennyit a ,,nyugodt maradok" tervemről...- Elég lesz!
- Miért Lucie, te mit csinálsz? - vágott vissza Padma - Egész eddig itt sem voltál, most meg irányítani próbálsz! Azt hiszed ettől fontos leszel?
- Többet tettem ebben  kétharmad tanévben, mint te egész eddig! - kiabálta Lucie elvörösödve.
- Lányok! Hagyjátok már abba, mi értelme van ennek?
De hiába minden, szavaim süket fülekre találtak. Nem ismertem rá barátnőimre. Padma elvörösödött, és a dühtől könnyek csillogtak a szemében. Lucie szőke, göndör haja égnek állt, kék szeme fagyosan csillogott.
- Tudodki él, de te csak ülsz, mintha minden rendben lenne! - visította tébolyult arccal Lucie - Te nem félted az életed? Ha azt nem is, akkor a családodét? A barátaidét?
- De igen! - kiabált vissza félig zokogva Padma - Igenis féltem őket!
- Akkor mutads meg! Bizonyítsd be, hogy nem vagy gyáva, és nem csak a rózsaszín világod érdekel!
- Lucie - suttogtam - Lucie, kérlek hagyd ezt abba... A feszültség mondatja ezt veled, nem tudod mit beszélsz...
- De tudja - szólt közbe Anthony - És valahol igaza van. Padma nem tesz semmit, így nehéz elhinni, hogy érdekli valami a világon a saját érdekein kívül.
- Érdekel! Sokkal jobban érdekelnek a barátaim, mint saját magam! - kiabált a zokogástól el-elcsukló hangon Padma.
- Akkor bizonyítsd! - visította Lucie.
- Lucie, kérlek... - motyogtam könnyes szemmel, és megfogtam, hogy felém forduljon, és a szemébe nézhessek. De a lány látszólag nem egészen volt magánál, elragadta a fékezhetetlen düh, és magával sodorta a mélybe. Lerázta magáról a kezem, és odébb lökött.
- Hagyd békén! - mordult fel erre Anthony, és odaugrott hozzám. - Ne őt lökdösd, mert másra haragszol!
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! - gúnyolódott Padma - Nincs is semmi baja, mit vagy úgy oda?
- ELÉG! - ordítottam, és kiszabadítottam magam Anthony karjaiból, majd odébb rohantam, hogy senki se érhessen hozzám, egyikőjük se legyen a közelembe... - Hagyjátok abba ezt! Mi értelme annak, amit csináltok?!
Azok hárman egyszerre kezdtek el kiabálni, mint ha mindenki megbolondult volna.
- Jól van! - mondtam végül, túlharsogva a hangzavart - Elegem van! Ki fogtok békülni! Addig nem szólok egyikőtökhöz sem, amíg nem tudtok normálisan beszélni egymással!
- De...
- Ez butaság...
- Nem érdekel! Lerendezitek ahogy akarjátok, de engem addig hagyjatok békén! - azzal sarkon fordultam, és elvonultam lefeküdni. Sokáig nem tudtam elaludni, és két szobatársam is hamarosan megjelent. Hangtalanul feküdtek le. Egyértelmű volt, hogy nem rendezték a dolgaikat, de nem érdekelt. Előbb vagy utóbb (sajnos inkább az utóbb volt valószínű) úgyis megbeszélik.


Az elkövetkezendő két hét javában azzal telt, hogy megpróbáltam néma maradni. Ez természetemnél fogva szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, de egyszer lesz ami sose volt, vagyis kivételesen be tudtam fogni a szám. Igaz, lassan kezdtem attól tartani, hogy barátaim körében örökké némának kell maradnom, ugyanis ,,büszkeség is van a világon alapon" egyikük sem kezdeményezett kibékülést. Személyes vélemény, de szerintem Lucienak kellett volna bocsánatot kérnie - legalábbis először.
De ez nem következett be, a tavasz viszont igen. Bár a dermesztő köd kitartott, valamivel melegebb lett, és néhány hóvirág is megjelent már.
- Hiányzik Luna - sóhajtott Ginny, mikor egyik nap az udvaron ültünk. Az időm nagy részét vele töltöttem mostanában, mert egyesek nem képesek a korukhoz illően viselkedni. Erre a gondolatra mindig belerúgtam abba, ami éppen előttem volt, lészen legyen az egy nagy kő, vagy egy arra járó macska...
- Nekem is - mondtam -, de nem szeretek erre gondolni.
- Én sem.. De néha eszembe jut, hogy mi lehet vele...és olyankor...olyankor rám tör az érzés, hogy hiányzik...
- És Harry? - kérdeztem csendesen.
Ginny egy percig némán meredt maga elé. Végül a szemembe nézett, és úgy válaszolt.
- Tud vigyázni magára. És egyébként szakítottunk. Attól még féltem, de tudom, hogy meg tudja védeni magát. - hangja tisztán, és erősen csengett, érzelemnek nyoma sem volt benne. Többek között ezért is csodáltam Ginnyt; mert uralkodni tudott az érzései fölött. Akármi is történt, ő nem sírt, csak vett egy nagy levegőt, és nyugodt hangon beszélt tovább.
- Ha képes volt betörni a minisztériumba, akkor bármire képes - jelentette ki eltökélten.
- Bárcsak én is képes lennék... Mindenre...
- Miért? - kérdezte Ginny, és közelebb húzódott hozzám.- Miért? - ismételte.
- Lucie, Padma és Anthony miatt..
- Ja...- Ginny lassan bólintott. - Még mindig semmi?
- Semmi - csóváltam a fejem. - Lassan én nem bírom tovább, és megszólalok... Pedig megígértem, hogy nem fogok.
- Akkor kitartás, valamikor csak megunják.
- Lehetne minél hamarabb. Lassan megőrülök.
- Dehogy is! - nevetett Ginny - Te jó ég, elkésünk! Ma DS van nyolckor, és már tíz perce elkezdődött!
- Akkor javaslom siessünk - vigyorogtam, és felpattantam a padról.
Már épp az ötödik emeleten tartottunk, amikor hangok ütötték meg a fülünket. Pár másodperc múlva rájöttünk, hogy a három Halálfaló az, így hát gyorsan behúzódtunk egy nagyobb fajta váza mögé.
- Longbottomnak mennie kell! - jelentette ki Piton.- A nagyanyjával nem mentünk semmire, ez így már nevetséges. Az a kölyök vezeti az összes többit, ha eltesszük láb alól, akkor le van róla a gond.
- És mikor? - kérdezte Amycus.
- Holnap éjjel, akkor senkinek nem lesz feltűnő. A tanároknak ne nagyon mondogassátok...
- Világos.
- Rendben.
Megvártuk amíg eltűnnek a színről, aztán sietős léptekkel elindultunk a hetedik emeletre. Nem szóltunk egymáshoz útközben, de azért a Szoba előtt megálltunk, és még mielőtt bementünk volna, szembe fordultunk egymással.
- Mit csináljunk? - kérdeztem.
- Szólnunk kell Neville-nek. - felelte szorongva Ginny - Nem igen van más megoldás. Ki tudja, mit akarnak vele. Meg is ölhetik!
- Vagy elküldhetik Azkabanba - tettem hozzá, közben egyik lábamról a másikra álltam, és éreztem, hogy izzad a tenyerem. 
- De mit tud tenni ellene...?
- Ti meg miért nem jöttök be? - kinyílt az ajtó, és Neville lépett ki rajta. - És hol voltatok?
- Öhm.. Izé... Elfelejtettük - dadogtam, és jelentőségteljes pillantást vetettem Ginnyre.
- Az addig oké, de szerintem be kellene mennünk - mosolygott a fiú.
Kitárta az ajtót, mi pedig besurrantunk mellette, és leültünk a helyünkre.
- DS végén megmondjuk neki - súgta Ginny, majd választ sem várva felpattant, és a fiú mellé sietett, hogy elkezdjék a találkozón folyó témák bemutatását.

Sziasztok!

Nos, egy kis ideig van internet, így 

gyorsan befejeztem a fejezetet. 

Egy kis karácsonyi ajcsi. :D 

Milyen lett?

Giger