Ötvennyolcadik fejezet

Az elkövetkező napok eseménytelenül zajlottak, de ez nem tartott sokáig. A Mobil-mocsaras akción megint közel jártunk a lebukáshoz, mert Carrowék és Frics  a folyosókon járőröztek.
Az eredményt senki nem tudta eltüntetni, bár volt egy olyan érzésem, hogy a tanári kar nagy része csak nem akarja. Ezzel együtt kiderítettük, hogy Piton még péntek délután elutazik, úgyhogy el kellett kezdenünk nyomozni a jelszó után. Ez könnyebben ment, mint azt elsőre gondoltuk.
Épp az igazgatói szoba közelében sétáltunk, amikor Piton és Alecto Carrow leszálltak a tekergő kőlépcsőről, és a kőszörny visszaugrott a helyére mögöttük.
- ...és szerintem nem ártana az sem, mert nagyon szemtelenek tudnak lenni.
- Én azt értem - felelete fagyosan Piton - , de nem lehet minden órában újabb rendeletet kiadni, csak mert te vagy a testvéred nem vagytok elégedettek.
- Nem is kértem ilyet! - fortyant fel Carrow - Csak azt mondtam...
- Nem kell elismételned Alecto, elsőre is hallottam. De el kell, hogy utasítsam az ötletet. A Nagyúrnak épp elég...
- És a Nagyúr nélkül már lépni sem mersz? - vágott közbe gúnyosan a nő - Nélküle nem mersz kiadni rendeletet?
- Itt nem arról van szó, hogy merek-e vagy sem! - csattant fel Piton - Az iskola a Nagyúr irányítása alatt van, és külön megkért, hogy mindenről tájékoztassam!
- Én akkor sem rohannék hozzá minden egyes kis dologgal - jelentette ki Carrow.
- Épp ezért vagyok én az igazgató, és nem te.
- Mégis mi a .... - kezdte felháborodottan a nő, de nem tudta befejezni, mert Piton közbe vágott.
- Nekem erre nincs idő, Alecto! És ha megbocsájtasz, most visszamennék a munkámhoz, mert holnap után el kell mennem a Nagyúrhoz, és még be kell fejeznem egy jelentést  az iskolában történtekről. - majd a kőszörnyhöz fordult, és így szólt: - Aranyvér.
Lucie, Padma és én, miután úgy éreztük eleget hallottunk, gyorsan megfordultunk, és szapora léptekkel elindultunk a könyvtár felé.
- Szólni kell a DS tagoknak - lihegtem, mikor felfutottunk a negyedik lépcsősoron is.
- A galleonok! - kiáltott fel Padma - Ha átírod a szöveget az oldalán, a többiekén is megváltozik!
- Igazad van - bólintottam - Fogd meg ezeket egy kicsit...
A karjába pakoltam a sálam és a táskám, aztán kotorászni kezdtem a talárom zsebében, és előhalásztam belőle a hamis pénzérmét. Akkor megfogtam a pálcámat, és bűvölni kezdtem az apró számokat és betűket. Mikor végeztem, ez állt rajta: Péntek du. utazik, jelszó aranyvér 
- Így - szóltam elégedetten, mikor felpillantottam a munkámból - Szerintem elég világosan fogalmaztam. Szerintetek?
- Tökéletes - bólintott Padma, majd az órájára nézett - Jobb lesz, ha most már nem megyünk a könyvtárba. Madam Cvikker nem szereti, ha tíz perccel zárás előtt esünk be, és amúgy sincs sok értelme.
- Jó, menjünk a klubhelyiségbe - mondtam szórakozottan, és visszavettem a lánytól a holmimat.
Pénteken éjszakára terveztük az akciót, de már vacsora után bementünk a Szükség Szobájába. Ott aztán mind az öten fel-alá járkáltunk, ugyanis teljes izgalomba voltunk. Egyszer elkezdtem olvasni, de tíz perc múlva eljutottam oda, hogy hiába olvastam el egy mondatot százszor, az első szónál többet nem fogtam fel belőle. Akkor becsaptam a könyve, a polchoz sétáltam, és ideges mozdulattal belöktem egy üres helyre. Most vettem csak észre, hogy remeg a kezem.
Nyolckor a többiek beszélgetni kezdtek, de én nem figyeltem oda.
Régen volt már alkalmam rá, hogy egy csendes helyen legyek, tömeg, szorongás, barátok és ellenségek nélkül. A többiek, akik a szobában voltak, most nem számítottak, nem érzékeltem őket. Elővettem egy párnát, amit még ötödikben a kábító-átok  gyakorlására használtunk, és letelepedtem az egyik sarokba.
Milyen hosszú utat tettem meg egészen eddig! És sohasem volt időm mindezt végiggondolni. Pedig mennyit változtam, mennyit haladtam csupán néhány év alatt...
Eszembe jutott, hogy milyen volt az életem, mikor még apa is ott volt velem. Kicsi voltam, hisz hatéves koromban ment el, nem is sok dologra emlékszem. Pedig szép család voltunk, szerettük egymást, amíg a mágia közbe nem szólt...
És mikor elsős lettem...! Milyen esetlen, milyen szerencsétlen voltam. Csendes, nyugodt, de jó eszű diákként ismertek a tanárok, pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Mindig féltem, hogy nem felelek meg az órákon, a barátaimnak, és magamnak...
És Harry... Most már nevetséges belegondolni, hogy negyedikig elvörösödtem ha csak megláttam, hát még ha rám nézett, hozzám szolt, esetleg megérintett. És egyszer majdnem meg is csókolt... Ki tudja mi lesz, ha akkor nem szakítanak félbe... Talán most vele bujkálnék országszerte? Nem hiszem, Ginny sem ment vele...
És amikor megharapott a vérfarkas a Potter ház kutatása közben... A Potter ház... Mennyit időztem ott régi leveleket olvasva, képeket nézegetve, és személyes tárgyak után kutatva, hogy örömet szerezzek Harrynek.
És mibe került...! Egy hét a kórházban, aztán egy örök hátrány, amivel együtt kell élnem. És anya halála.... Katie, aki árva, és akit most a nagyi nevel, a nagyi, aki idős, és elég magára vigyáznia....
De én... Én annyit változtam, és fel sem tűnt - legalábbis nekem. A szégyenlős, csendes, félénk lányból hirtelen vakmerő lettem. Nem érdekelnek a szabályok, nem zavarnak a körülmények, sem a következmények. Már nem csak sodródok az árral, hanem irányítom. De ennek is van ára. A nyugodt életnek vége, nyoma sincs már...
Nincs családom, csak a gondok, feladatok, és a félelem. Mert félek, és most is félek, mert amire készülünk nem gyerekjáték, nem egy tréfa. Itt, ha lebukunk, akkor talán vége mindennek. Nem tudom, hogy hova jutnánk - egyszerűen haza, vagy már nem is kerülnénk ki innen élve - de ennek vagy jó vége lehet, vagy borzalmas, végzetes. Betörni az igazgatói szobába, és ellopni Griffendél kardját! Erre szerintem mindenki azt mondaná, hogy őrültség, de nem érdekel. Én tudom, hogy nem az, és ez a legfontosabb.
- Idő van - szólt kicsit remegő hangon Ginny - Indulnunk kellene.
- Menjünk - bólintottam, és feltápászkodtam a sarokból. Egyre jobban remegett a kezem, de azért megpróbáltam úrrá lenni rajta. Megmarkoltam a pálcámat, és úgy indultam az ajtó felé.
- Tudjátok mit?- suttogtam - Én előre megyek felderítőnek. Vérfarkasként. Majd ott vissza változok.
- Rendben.
- De óvatosan!
Átalakultam, és vérfarkas képében osonni kezdtem a folyosón. A többiek nagy távolsággal követtek.
Végül eljutottunk a kőszörnyig, ahol visszaalakultam, és elsuttogtam a jelszót.
- Aranyvér...
A szobor félre ugrott, és megjelent a csigalépcső. Sorban ráálltunk egy-egy fokra, majd a lépcső tekeregve emelkedni kezdett. Mikor felértünk, az ajtóra szegeztem a pálcámat, és ezt motyogtam:
- Alohomora!
Kattant a zár, és az ajtó kitárult.
A régi igazgatók portréi békésen szuszogtak kereteikben, Dumbledore régi ezüst szerkezetei ott pufogtak és kattogtak  a kis asztalokon. Egyedül a főnix nem volt ott, egyébként minden azt a képet mutatta, mint tavaly.
- Gyorsan! - morogta Neville - Siessünk, mert a végén még bejön valaki...
A kard az egyik polcon állt, üvegszekrénykében. Ki akartuk nyitni, de nem sikerült.
- Alohomora! - mormolta Ginny. Nem történt semmi. Feszegettük a zárat, mind megpróbálkoztunk bűbájjal is, de nem volt eredménye. Aztán hirtelen lépteket hallottunk....
- Gyerünk! - mondta fennhangon Seamus - Jön valaki!
- De nem lehet kinyitni!
- Menjetek arrébb! - utasított minket Luna.
- Luna...
- Mire ké...
- Obstucto!
Bumm!
Az üveg szétrobbant, és cserepei ezer felé repültek a szobában. Ezzel együtt vijjogó sziréna zengte be a szobát, és a léptek megszaporázódtak a folyosón...
- Futás! - kiabálta Neville, és megragadta a kard markolatát. Seamus közben már kinyitotta az ajtót.
Sorban kirohantunk rajta, majd futni kezdtünk a tekergő lépcsőn. Már majdnem leértünk, amikor megjelent valaki, velünk szemben.
Luna, Ginny és én sikítottunk, a fiúk pedig felkiáltottak ijedtükben. Neville kezéből még a kard is kiesett.
Az alak mozdulatlan volt, és meg sem szólalt.
- Ki..ki az? - dadogta Luna.
- Te ki vagy? - kérdezte határozottan, de barátságtalanul az idegen.
- Mond meg te! - jött meg Seamus hangja.
- Pansy Parkingson. És Piton nem fog örülni nektek...
- Micsoda? Mit keresel te itt? - hüledezett Ginny.
- Piton itt hagyott valamit, és megkért engem, hogy hozzam le - felelte a mardekáros lány - De úgy látom, többet kap, mint tervezte - tette hozzá gonoszul.
Neville hirtelen odakapott, és közelebb húzta a lányt. Az sikítani akart, de nem tudott, mert Seamus résen volt, és befogta a száját. Pansy rugdosott, és kapkodott a kezével, de hiába.
- Lányok! - nyögte Neville. Én azonnal értettem, mire gondolt.
- Petrificus Totalus! - kiáltottam. A lány megdermedt, és a két fiú elengedte.
- Mi legyen vele? - kérdezte Luna a kezeit tördelve.
- Vigyük magunkkal - felelte Ginny - Emléktörlést végzünk rajta, aztán... Elvisszük a klubhelyisége elé...
- Hát jó...
Közös erővel felemeltük Pansy megmerevedett testét, és elindultunk a folyosón. Már majdnem a pincelépcsőhöz értünk, amikor egy hang ütötte meg a fülemet, amitől a szívverésem is elállt.
- Hát végre megvagytok - susogta Perselus Piton.

Sziasztok mindenki! :)

Milyen lett? 

Várom a komikat, és aki nem tette meg,

az légyszi szavazzon! 

És bocsi, kicsit nagy szünet volt. :)

Giger

-