Hatvanötödik fejezet

- Ne ide itt én állok!
- Akkor menj arrébb egy kicsit!
- Nem tudok, mert itt is van valaki!
- Au! Az a lábam volt...
- Bocsi Lisa, nem látok...
- Az addig oké, de meg fognak hallani minket, ha nem maradtok csendben.
- Én is erről beszélek...!
- Igen, pont az a baj, hogy beszélsz.
- Jól van, csendben leszek...
A negyedik emeleten voltunk, egy meglehetősen szűk tároló helyiségben, hajnali kettő után valamivel. A DS akciónk érdekesen sikeredett, mert a Perui instant sötétségpornak hála mi sem láttunk. Ez a Weasley ikrek legújabb áruja, és az a lényege, hogy akár hetekig is megmarad, és igazából semmivel nem lehet eloszlatni a sötétséget. Ebbe estünk bele mi is, ráadásul volt még egy probléma.
Piton szerzett valahonnan egy kísértetet, aki azóta folyton a kastélyt járja, és rendbontókra vadászik. Na, ő vett ma észre minket.
Carrowék persze azonnal ugrottak, abban a tévhitben, hogy ma végre elkaphatnak minket. De a bökkenő ott volt, hogy ez az újonnan ,,felbérelt" szellem aligha ismerte a kastélyt. Elsiklott a rejtett lépcsők és átjárók előtt, figyelemre sem méltatta a kicsi helyiségeket, és simán bedőlt a tréfás kedvű festmények útbaigazításának.Mindezek mellett a régi roxforti kísértetek, így még Hóborc is, inkább keresztbe tettek a Halálfalóknak, semmint hogy segítettek volna nekik.
- Biztos, hogy balra mentek! - hallatszott Alecto dühös hangja.
- Kizárt - vágta rá nem kisebb ingerültséggel a testvére. - Az zsákutca, nem annyira ostobák...
- Én feladom! - dühöngött Alecto - Biztos, hogy megléptek, ma már nem lesznek meg!
- Így biztos nem! - kiabálta Amycus - Megint meg fognak lépni, és akkor ennyi volt...
- Már megléptek! - szakította félbe a testvére.
Elindulhattak lefelé, mert egyre csak halkabban hallottuk a veszekedésüket. Mindenesetre még akkor sem mertünk megmozdulni, mikor már teljes volt a csend, és legalább másfél órát álltunk egymásnak préselődve. Végül úgy döntöttünk, már csak minimális kockázattal jár, ha elindulunk, és néma csendben elsurrantunk a körletünkbe.
- Ez egyre veszélyesebb mutatvány. - csóválta a fejét Padma, aki most kivételesen velünk jött.
- Valamit valamiért - mondta Lucie, és nagyot ásítva ledőlt egy karosszékbe. 
- Na jó, de ez szerintem már sok. - erősködött Padma - Nem lehet mindent kockára tenni, csak mert unatkoztok!
- Mit mondtál? - kérdezte Anthony. Elég idegesnek tűnt. - Unatkozunk?! Azt hiszed azért csináljuk, mert unatkozunk?!
- Mert akkor buta vagy - vágta rá Lucie. - Hogy mondhatsz ilyet Padma?
- Nem úgy gondolta - mondtam csendesen. - Csak neki ez kicsit sok...
- Ugyan már, hisz alig csinál valamit - horkantott Lucie. - Eljön DS-re, de azon kívül mit tesz a suliért? Pont annyit, mint egy elsős!
- Ez nem igaz - nyugodt volt a hangom, pedig igazából nagyon is kétségbe voltam esve. Én tisztában voltam vele, hogy Padma nem olyan bátor, és ezt el is fogadtam, mert attól még lehet jó ember. Neki egy ilyen akcióhoz nagyon- nagy elszántság kell...
- Az elsős többet tesz - rázta a fejét némi gúnnyal Anthony.
- Anthony! - csattantam fel. Na tessék, ennyit a ,,nyugodt maradok" tervemről...- Elég lesz!
- Miért Lucie, te mit csinálsz? - vágott vissza Padma - Egész eddig itt sem voltál, most meg irányítani próbálsz! Azt hiszed ettől fontos leszel?
- Többet tettem ebben  kétharmad tanévben, mint te egész eddig! - kiabálta Lucie elvörösödve.
- Lányok! Hagyjátok már abba, mi értelme van ennek?
De hiába minden, szavaim süket fülekre találtak. Nem ismertem rá barátnőimre. Padma elvörösödött, és a dühtől könnyek csillogtak a szemében. Lucie szőke, göndör haja égnek állt, kék szeme fagyosan csillogott.
- Tudodki él, de te csak ülsz, mintha minden rendben lenne! - visította tébolyult arccal Lucie - Te nem félted az életed? Ha azt nem is, akkor a családodét? A barátaidét?
- De igen! - kiabált vissza félig zokogva Padma - Igenis féltem őket!
- Akkor mutads meg! Bizonyítsd be, hogy nem vagy gyáva, és nem csak a rózsaszín világod érdekel!
- Lucie - suttogtam - Lucie, kérlek hagyd ezt abba... A feszültség mondatja ezt veled, nem tudod mit beszélsz...
- De tudja - szólt közbe Anthony - És valahol igaza van. Padma nem tesz semmit, így nehéz elhinni, hogy érdekli valami a világon a saját érdekein kívül.
- Érdekel! Sokkal jobban érdekelnek a barátaim, mint saját magam! - kiabált a zokogástól el-elcsukló hangon Padma.
- Akkor bizonyítsd! - visította Lucie.
- Lucie, kérlek... - motyogtam könnyes szemmel, és megfogtam, hogy felém forduljon, és a szemébe nézhessek. De a lány látszólag nem egészen volt magánál, elragadta a fékezhetetlen düh, és magával sodorta a mélybe. Lerázta magáról a kezem, és odébb lökött.
- Hagyd békén! - mordult fel erre Anthony, és odaugrott hozzám. - Ne őt lökdösd, mert másra haragszol!
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! - gúnyolódott Padma - Nincs is semmi baja, mit vagy úgy oda?
- ELÉG! - ordítottam, és kiszabadítottam magam Anthony karjaiból, majd odébb rohantam, hogy senki se érhessen hozzám, egyikőjük se legyen a közelembe... - Hagyjátok abba ezt! Mi értelme annak, amit csináltok?!
Azok hárman egyszerre kezdtek el kiabálni, mint ha mindenki megbolondult volna.
- Jól van! - mondtam végül, túlharsogva a hangzavart - Elegem van! Ki fogtok békülni! Addig nem szólok egyikőtökhöz sem, amíg nem tudtok normálisan beszélni egymással!
- De...
- Ez butaság...
- Nem érdekel! Lerendezitek ahogy akarjátok, de engem addig hagyjatok békén! - azzal sarkon fordultam, és elvonultam lefeküdni. Sokáig nem tudtam elaludni, és két szobatársam is hamarosan megjelent. Hangtalanul feküdtek le. Egyértelmű volt, hogy nem rendezték a dolgaikat, de nem érdekelt. Előbb vagy utóbb (sajnos inkább az utóbb volt valószínű) úgyis megbeszélik.


Az elkövetkezendő két hét javában azzal telt, hogy megpróbáltam néma maradni. Ez természetemnél fogva szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, de egyszer lesz ami sose volt, vagyis kivételesen be tudtam fogni a szám. Igaz, lassan kezdtem attól tartani, hogy barátaim körében örökké némának kell maradnom, ugyanis ,,büszkeség is van a világon alapon" egyikük sem kezdeményezett kibékülést. Személyes vélemény, de szerintem Lucienak kellett volna bocsánatot kérnie - legalábbis először.
De ez nem következett be, a tavasz viszont igen. Bár a dermesztő köd kitartott, valamivel melegebb lett, és néhány hóvirág is megjelent már.
- Hiányzik Luna - sóhajtott Ginny, mikor egyik nap az udvaron ültünk. Az időm nagy részét vele töltöttem mostanában, mert egyesek nem képesek a korukhoz illően viselkedni. Erre a gondolatra mindig belerúgtam abba, ami éppen előttem volt, lészen legyen az egy nagy kő, vagy egy arra járó macska...
- Nekem is - mondtam -, de nem szeretek erre gondolni.
- Én sem.. De néha eszembe jut, hogy mi lehet vele...és olyankor...olyankor rám tör az érzés, hogy hiányzik...
- És Harry? - kérdeztem csendesen.
Ginny egy percig némán meredt maga elé. Végül a szemembe nézett, és úgy válaszolt.
- Tud vigyázni magára. És egyébként szakítottunk. Attól még féltem, de tudom, hogy meg tudja védeni magát. - hangja tisztán, és erősen csengett, érzelemnek nyoma sem volt benne. Többek között ezért is csodáltam Ginnyt; mert uralkodni tudott az érzései fölött. Akármi is történt, ő nem sírt, csak vett egy nagy levegőt, és nyugodt hangon beszélt tovább.
- Ha képes volt betörni a minisztériumba, akkor bármire képes - jelentette ki eltökélten.
- Bárcsak én is képes lennék... Mindenre...
- Miért? - kérdezte Ginny, és közelebb húzódott hozzám.- Miért? - ismételte.
- Lucie, Padma és Anthony miatt..
- Ja...- Ginny lassan bólintott. - Még mindig semmi?
- Semmi - csóváltam a fejem. - Lassan én nem bírom tovább, és megszólalok... Pedig megígértem, hogy nem fogok.
- Akkor kitartás, valamikor csak megunják.
- Lehetne minél hamarabb. Lassan megőrülök.
- Dehogy is! - nevetett Ginny - Te jó ég, elkésünk! Ma DS van nyolckor, és már tíz perce elkezdődött!
- Akkor javaslom siessünk - vigyorogtam, és felpattantam a padról.
Már épp az ötödik emeleten tartottunk, amikor hangok ütötték meg a fülünket. Pár másodperc múlva rájöttünk, hogy a három Halálfaló az, így hát gyorsan behúzódtunk egy nagyobb fajta váza mögé.
- Longbottomnak mennie kell! - jelentette ki Piton.- A nagyanyjával nem mentünk semmire, ez így már nevetséges. Az a kölyök vezeti az összes többit, ha eltesszük láb alól, akkor le van róla a gond.
- És mikor? - kérdezte Amycus.
- Holnap éjjel, akkor senkinek nem lesz feltűnő. A tanároknak ne nagyon mondogassátok...
- Világos.
- Rendben.
Megvártuk amíg eltűnnek a színről, aztán sietős léptekkel elindultunk a hetedik emeletre. Nem szóltunk egymáshoz útközben, de azért a Szoba előtt megálltunk, és még mielőtt bementünk volna, szembe fordultunk egymással.
- Mit csináljunk? - kérdeztem.
- Szólnunk kell Neville-nek. - felelte szorongva Ginny - Nem igen van más megoldás. Ki tudja, mit akarnak vele. Meg is ölhetik!
- Vagy elküldhetik Azkabanba - tettem hozzá, közben egyik lábamról a másikra álltam, és éreztem, hogy izzad a tenyerem. 
- De mit tud tenni ellene...?
- Ti meg miért nem jöttök be? - kinyílt az ajtó, és Neville lépett ki rajta. - És hol voltatok?
- Öhm.. Izé... Elfelejtettük - dadogtam, és jelentőségteljes pillantást vetettem Ginnyre.
- Az addig oké, de szerintem be kellene mennünk - mosolygott a fiú.
Kitárta az ajtót, mi pedig besurrantunk mellette, és leültünk a helyünkre.
- DS végén megmondjuk neki - súgta Ginny, majd választ sem várva felpattant, és a fiú mellé sietett, hogy elkezdjék a találkozón folyó témák bemutatását.

Sziasztok!

Nos, egy kis ideig van internet, így 

gyorsan befejeztem a fejezetet. 

Egy kis karácsonyi ajcsi. :D 

Milyen lett?

Giger