Hatvankilencedik fejezet

Teljesen néma voltam egész úton. Harry láthatatlanná tévő köpenyét használtuk, (meg valami térképet), de azért próbáltam minél távolabb haladni tőlük. Luna néha tett egy-két megjegyzést, látszólag vidám volt, Harry arca aggodalmat tükrözött. Végül nagy nehezen elértünk a Hollóhát toronyig. Ott aztán valami történt bennem - nagyon melegem lett, vészesen gyorsan kalapált a szívem....El akartam távolodni Harrytől, és nem tudom miért most tört elő belőlem, de most kellett, és éreztem, hogy nem maradhatok tovább...
Hirtelen kibújtam a köpeny alól, de aztán megdermedtem, nem tudtam, hogyan tovább.
- Lisa, mi a baj? Gyere vissza!
- Nem lehet, mert...mert... - kerestem a megfelelő szavakat, de azok csak nem akartak jönni.
- Jól vagy? - kérdezte derűsen Luna. Nem illett ide a stílusa, de már megszoktam, és amúgy sem ez volt a legnagyobb bajom. 
- Igen, csak... Be kellene vonni talán az olyan tanárokat, akiket még érdekel a suli - vágtam ki magam. Láttam Harry arcán, hogy beletaláltam.
- Nem rossz ötlet... - mondta tétován. - Vagyis...
- Vagyis mi?
- Egyenlőre hagyjuk ki ebből a tanárokat. - Az előbb felfelé görbült a szám, de ez a mosoly szerűség hamar eltűnt. - De visszamehetnél a többiekhez, nem kellünk ide ennyien. Értesíthetnél a pénzérmékkel, hogy mi történik.
- Jó ötlet - bólintottam, és újra megkönnyebbültem. Jobbra-balra tekintgetve elindultam lefelé a lépcsőn, és közben áldottam a szerencsémet, hogy nem gyávaként, vagy valami hasonlóként jöttem ki a helyzetből. Nem értettem, miért tört rám ez a furcsa érzés, elvégre hosszú úton haladtunk, de végig nyugodt voltam - már ha háborús helyzetben lehet használni a ,,nyugodt" kifejezést. Mindenesetre most nem foglalkozhattam a lányos zavaraimmal.
- Szedd össze magad! - sziszegtem. Na tessék, magamban beszélek. Teljesen a feje tetejére állt a világ.
Végül megérkeztem a Szoba elé. Mikor beléptem nem sokan törődtek velem, ami kapóra jött. Megpróbáltam elvegyülni a többiek között, akik a harcot tervezgették, de balszerencsémre Ginny azonnal kiszúrt.
- Hát te? - kérdezte halkan, hogy csak én halljam. Mivel nem feleltem, odébb vonszolt, és kicsit hangosabban megismételte a kérdést.
- Visszajöttem - feleltem kitérően. - Miért?
- Ne játszd ezt! - mondta a lány - Bepánikoltál, mi?
- Talán - mondtam, mire Ginny halványan elmosolyodott.
- Figyelj, ma meg kell tenned! El kell mondanod neki! - Hát persze, már megint ez a téma. Az ég szerelmére, ma meghalunk! Nem ez a legfontosabb! - Akármi történhet, és talán soha többet nem lesz rá esélyed!
- Egyszer már mondtam neki - vontam meg a vállam - És ma meghalunk. Felesleges akármi ilyet tenni, mert mindennek vége...
- Fékezd az optimizmusodat - mondta kissé gúnyosan Ginny.
- Mondhatsz bármit, ez a helyzet.
- Semmi sem biztos! El kell mondanod Harrynek!
- Mit? - kérdezte egy hang. A szívverésem is elállt, meglehet eddig sem voltam nyugodt, de most már vészesen közel voltam egy idegösszeomláshoz. A vitánk közben Harry visszatért, és meghallotta Ginny szavait - talán még többet is...
- Azt, hogy szeret téged! - jelentette ki emelt hangon a lány, és meglökött Harry felé,aminek következtében sikeresen elbotlottam a saját lábamban, és a fiú karjaiban kötöttem ki, pont amikor azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a helyzet kínosságát. Hirtelen megmozdulni sem tudtam (egyrészt fizikai helyzetem, másrészt zavarom miatt) és kedvem lett volna közölni, hogy hozom az ásót, és vezessetek a kertbe.
- Én...nem...vagy...szóval.... - ez volt a maximum szöveg, ami "értelmes" és kijött belőlem.
- Lisa... - nézett rám Harry. Ginny pedig "igazi jó barát módjára" gyorsan odébb sietett.
- Kérlek ne mond semmit - motyogtam vészesen elvörösödve. Igen, évek óta nem történt meg emiatt, de megint piros lett a hajam is. Legszívesebben elsírtam volna magam.
- De figyelj...Én... - kezdte, de én összeszedtem a maradék erőmet és méltóságomat, és félbe szakítottam.
- Nem tehetek róla, érted? Nem is akartam elmondani, mert tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz. És igen, annak ellenére, hogy magammal akartam vinni ezt a titkot a sírba, fáj, hogy nem történhet meg, amit szeretnék. Amit teljes szívemből szeretnék.
Elhallgattam. Jellemzőek voltak rám a kirohanások, de most nem akartam hosszú mondatokban elhadarni a gondomat. Tudtam, hogy Harry megért, és nem volt szüksége több válaszra, mert nem voltak kérdései. Arra vártam, hogy mond valamit, de ez nem történt meg.
- Kinevethetsz, és lesajnálhatsz, de így van - suttogtam végül. Mivel most sem kaptam választ, elfordultam, és elindultam a többiek felé. Már elöntötték a szememet a jól ismert könnyek, az örök, de teljesülhetetlen vágy könnyei.
- Tudod, hogy egyiket sem akarom tenni - mondta végül. Nem néztem hátra, csak megtorpantam. Ő közelebb jött hozzám. - Annyira csodállak téged, Lisa.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül, és most ránéztem.
- Képes vagy eltitkolni valamit, ami fontos, csak hogy más boldogan éljen. Képes vagy kordában tartani az érzelmeidet, pedig azok mindenkiét túlszárnyalják. Tényleg szeretsz, és pont ezért képes vagy nem megmondani. Én nem lennék képes erre.
Egyre sűrűbben potyogtak a könnyeim. Borzalmasan, és egyben csodálatosan éreztem magam. Sírtam, de közben képes lettem volna nevetni, hátrahagyva minden gondot, ami körülöttem volt.
- És épp ezt szeretem benned - suttogta Harry. Közelebb lépett hozzám. Én úgy éreztem hátrálnom kellene, nem hagyhatom ezt, de másrészt viszont képtelen voltam cselekedni. A fejemben egy hang - ami kísértetiesen hasonlított Ginnyére - azt súgta: Itt van minden, amire vágytál. Elérted. Nem hagyhatod veszni.
És Harry megcsókolt. Teljesen belefeledkeztem a pillanatba, boldogság öntötte el a szívem, és szerelem. A legyőzhetetlen, csodálatos szerelem, amit talán még soha nem éreztem, és ami kiszorított minden mást a lelkemből.Ezekben a pillanatokban nem tudott érdekelni semmi, és végre, hét év óta először tényleg boldog voltam.
Aztán el kellett szakadnunk, mert hát háborús helyzet volt, aki már képes volt párbajozni, az nem maradhatott tétlenül. Egymás kezét fogva szaladtunk a kijárat felé.
- Most mi lesz? - kérdeztem Harrytől, ahogy a tömeggel együtt az ajtó felé sodródtunk.
- Kimenekítik az embereket, és kiszórnak minden lehetséges védővarázslatot. Harcolni fogunk. De most egyenlőre a nagyterembe megy mindenki, ott lesz eligazítás. - magyarázta a fiú.
- És a Halálfalók? Mármint Piton és Carrowék?
- Piton elmenekült, Carrowék pedig ájultan fekszenek a Hollóhát toronyban - mondta Harry, és a szája sarka mosolyra görbült, de gyorsan elrejtette. Ami azt illeti én is komoly csatát vívtam rakoncátlankodó arcizmaimmal.
Lassan kijutottunk a folyosóra, és sietve elindultunk a nagyterem felé. Ott már elég sokan voltak, és szavak nélkül is megegyeztünk, hogy nem mutatjuk ki, mi történt. Ez nem olyan helyzet.
- Lisa! - kiáltott Padma, és odarohant hozzám, Lucieval és Anthonyval a nyomában. - De jó, hogy megvagy...Hogyan tovább?
Már nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni, mert McGalagony csendre intette a társaságot.
- Figyeljenek rám! - kezte a professzor, kicsi izgalommal a hangjában - Tudjákki támadást intéz a Roxfort ellen. Védekeznünk kell. A diákokat kimenekítjük az iskolából, aztán a tanárok és a Főnix Rendjének tagjai megszervezik a védelmet....
- Mi is harcolni akarunk! - szakította félbe Hannah, és a többiek helyeseltek.
- A nagykorúak maradhatnak, de a többiek nem - itt volt némi lázadás, de az alsóbb évesek hamar belátták, hogy nincs esélyük, és beletörődtek az ítéletbe.
Ekkor azonban jéghideg, halk, egyben hangos suttogás töltötte be a termet. Többen felsikítottak,és azonnal tudtam, ki beszél.
- Tudom, hogy harcolni készültök. Az ellenállás azonban reménytelen. Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket. Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani. Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az életeteket.Éjfélig kaptok időt.
Néhány pillanatig némaság töltötte be a termet, aztán...
- Tudjukki Harry Pottert akarja - mondta hangosan Pansy Parkingson. - Miért nem adjuk ki neki? 
Erre igen erősen felháborodtam - nem voltam vele egyedül - és nem is figyeltem másra, csak Harryre, hogy mit fog tenni. Végül a mardekárosokat kizavarták a teremből.
Ezek után a védelem megszervezése következett. Erre sem figyeltem igazán, őszintén most csak az érdekelt, hogy nekem hova kell mennem.
- Maradtok? - kérdeztem a barátaimtól. Itt nem volt helye sem győzködésnek, sem magyarázkodásnak. Ez mindenkinek a saját döntése volt, egyiküket sem kötelezhettem rá, hogy kockáztassa az életét.
- Maradok - bólintott kipirulva, de elszántan Lucie.
- Én is - mondta Anthony, és megfogta a kezem. Én erre elvörösödtem, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam, legszívesebben odébb húztam volna a kezem, de most nem akartam ezzel foglalkozni, fontosabb dolgaink is voltak ennél. Ő szeret, és ma talán meghalunk. Ne abban a tudatban kelljen elmennie, hogy sohasem szerettem...
Padma nyugtalanul rám pillantott, majd egy hosszú perc után halkan mondta:
- Itt leszek veled.
Tudtam, hogy neki ehhez minden erejét össze kell szednie, és épp ezért sokkal jobban tiszteltem most, mint bárkit ebben a teremben.
- Nem lesz baj - suttogtam, mikor a többiek odébb mentek, és átöleltem.
Engem Fred és George csapatához osztottak be, a titkos alagutak felügyelésére, de így a többiektől külön kerültem.Még egyszer átöleltem mindhármójukat, aztán a huszonegy fős csapat nyomában elsiettem a harmadik emeletre. Az eléggé kihalt volt, ugyanis mindenki más a számára kijelölt helyre, vagy a Szükség Szobája felé ment.
- Na jó, itt álljunk meg - mondta Fred, és végignézett a társaságon. - Több titkos átjáró is van, amin bejöttünk, azon kívül pontosan hét. Ezért kértünk huszonegy embert, mindegyik átjáróhoz hármat.
- De várj! - mondta Ginny, aki szintén ott volt. - Azt mondtad, az egyik beomlott. És van az is, ami a Szellemszállástól jön, és a Fúriafűzhöz vezet. Azt szinte lehetetlen lesz őrizni, mert ott kint fog megkezdődni a csata.
- Ez igaz... Ami beomlott, azon át lehet jönni, ha nagyon akarják, de a másikhoz tényleg nem kell senki. Seamus, Dean, Tonks, menjetek fel a csillagvizsgáló toronyba, Remusnak csak kicsi cspata van, ott elkél a segítség.
- Őt kerestem - bólintott megkönnyebbülten Tonk, és a fiúkkal együtt elrohant a lépcső felé.
- Jól van - mondta George, mikor elhaltak a lépteik - Lisa, Hannah és én egyel feljebb megyünk, ott van egy elég népszerú alagút. Fred, intézed a többit?
- Hogyne. - és már mondta is a beosztást, mi pedig felmentünk a lépcsőn, amin nem sokkal régebben Seamusék távoztak.
Már majdnem odaértünk, amikor hatalmas dörrenés rázta meg a Roxfort falait.
Ma vége lesz - gondoltam. Nem viseljük többé Voldemort rémuralmát. A rémálomnak ma vége szakad - vagy így, vagy úgy....

Sziasztok!

Na, mi a véleményteke? 

Köszönöm a desingről való jó véleményeket. :)

Egyébként van fent pár dolog a másik blogon, ha még nem láttátok. :)

Nézzétek meg!

Várom a véleményt, itt is, ott is ;)

Giger