Hetvenegyedik fejezet

Az, ami akkor és ott történt, talán örökre megmaradt bennem, és sohasem hevertem ki. Akárhányszor körül néztem, egyre több halottat fedeztem fel, köztük sok jó ismerőst. Már-már úgy éreztem, jobb lenne utánuk menni, élvezni az örök béke világát.
De nem szabadott ennyire elkeseredni. Magamhoz kellett térnem, talpra kellett állnom.
- Még van remény - suttogtam eltökélten. Meglehet, hogy még mindig vörös volt a szemem, és még mindig könnyek csíkozták az arcomat, de ökölbe szorítottam a kezem, és már nem remegtem. Lucie és Anthony összenéztek, de egyikük sem szólalt meg. Helyettük Harry mondta ki azt, amit mindannyian hallani akartunk.
- Ha bízunk magunkban... Győzhetünk.
Egy rövid ideig még csend volt. Elfordultam, mert nem bírtam Padmára nézni. Menekülni akartam onnan, de mindenek előtt bosszút állni. Alecto Carrow nem kerülhetett ki élve az ostromból.
Érdekes dolog volt ez. Végigfutott a fejemben az összes roxforti évem, és arra kellett rájönnöm, hogy ennél nagyobbat nem is változhattam volna. Gólyaként még nem szóltam szinte senkihez, megpróbáltam mindig a háttérben maradni, de most...
Most éppen ölni akarok. Tizenhét éves vagyok, de nincs nagyobb vágyam, mint elhozni a halált egy ember számára. És lehet, hogy kellett volna, az is lehet, hogy nem - de nem volt bennem semmi bűntudat.
- Nem szabad elkeserednünk. Most még nem - mondtam hirtelen.- A Halálfalók végeznek velünk, ha most nem adunk bele mindent.
- Lisa, én megértelek - lépett oda Lucie -, de hogyan akarsz nyerni? A kastély majdnem teljesen oda van, a Halálfalók többszörös túlerőben vannak, és mellettük a fél Tiltott Rengeteg. Óriásaik vannak! Akromantulák! Minden szörnyeteg! Hogy győzhetnénk...?
- Hát nem ezzel a hozzáállással - sziszegtem, és hátrálni kezdtem. - Ha az életedet félted, akkor menekülj. Senki nem tart vissza.
- Dehogy féltem! - csattant fel Lucie, és kicsit elvörösödött. - Hogy gondolhatsz ilyet? Végig melletted álltam, harcoltam, mindent feláldoztam!
- Akkor meg miért nem bízol bennünk? Bennem? Magadban...?
Erre nem tudott felelni. Nem is vártam tőle, de azért hallgattam egy rövid ideig.
- Nincs minden lény Voldemort oldalán - mondtam végül. - És tudom is, hogy kiket kell keresni.
- Veled megyünk! - jelentette ki Anthony, de én csak a fejem ráztam.
- Egyedül megyek, és nem vitatkozom.
Azzal már el is rohantam, hogy megelőzzem a veszekedést, hiszen egyértelmű volt, hogy nem akarnak elengedni.
A Nagytermen kívül senki sem volt, csak néhány törött szobor, elszakadt festmény, és véres lábnyom kísért ki a kastélyból. Jobbra-balra tekintgetve haladtam a Rengeteg felé.
Biztos voltam benne, hogy a kentaurok nem Voldemortnak segítenek, inkább csak olyan semleges pozícióban vannak. Persze azt is előre láttam, hogy nem lesznek valami jó hangulatban. Még ugyan soha nem beszéltem velük, csak láttam párat, sokszor hallottam, hogy a maguk urai, és nem szeretik, ha megkérik őket valamire. De muszáj volt megpróbálnom, mert voltak vagy százan, ügyesen bántak az íjjal, és szükségünk volt minden erőre.
Elértem az erdő szegélyét, és megálltam egy pillanatra. Egyértelműen őrültség volt bemenni, de nem tehettem mást. Úgyis szinte biztos volt, hogy ezen a napon meghalok, de addig küzdök, ameddig csak lehetséges. Végül elszántam magam, és határozott léptekkel megindultam a hatalmas fák, bokrok, gyökerek és véget nem érő sötétség között.
Szerencsére a Halálfalókkal nem futottam össze, pedig már lassan fél órája gyalogoltam. Már épp kezdtem elkeseredni, hogy nem futok össze egyetlen kentaurral sem, amikor patadobogást hallottam. Elsőnek örültem, de aztán megfordultam, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
Nagyjából ötven kentaur állt mögöttem, kezünkben íj, rajta meglehetősen hosszú nyíl.
- Mit keresel itt emberlány? - kérdezte a hozzám legközelebb álló, egy fekete szőrű és sörényű.
- Ez az iskolából való - mondta egy másik.
- Onnan jöttem, igen - szólaltam meg, kissé remegő hangon.
- És mégis miért?
- Értetek. Segítenetek kell. - feleltem, most már kicsit határozottabban.
- Azt hiszed emberlány, hogyha részt akarnánk venni ebben az egész háborúban, akkor még mindig itt lennénk az erdőben? - horkant fel a fekete kentaur.
- Az a helyzet - néztem a szemébe, és most már teljesen magabiztosan -, hogy mi sem akartuk ezt az egészet, de ha nem akarunk meghalni, harcolnunk kell. Ha Voldemort győz, mindennek vége. És számíthattok rá, hogy titeket sem fog tiszteletben tartani.
Csend. Látszólag elgondolkodtak azon, amit mondtam, de nem éreztem, hogy hatott volna, ezért folytattam.
- Tudom, hogy a magatok urai vagytok, és nem segítetek az embereknek. De ezen a ti jövőtök is múlik, nem csak a miénk. A minisztérium nem ad túl nagy területet, de legalább ad, és szabadok lehettek. Ha a Halálfalók átveszik a hatalmat, talán még meg is ölnek benneteket.
Most két lehetőség állt fent, válaszként arra, amit mondtam. Vagy megértik, amit mondok, és segítenek, vagy megölnek, de én az elsőben reménykedtem - valamilyen érthetetlen oknál fogva...
Végül a legelöl álló megszólalt.
- Meggyőztél emberlány - kezdte kimért stílusban -, de ne hidd, hogy értetek tesszük.
- Senki sem gondolja így - hagytam rá.
Kínos csend következett. Aztán a kentaurok suttogva beszélgetni kezdtek. Fogalmam sem volt, hogy mit tárgyalnak, de nem is nagyon érdekelt. Meggyőztem őket, és még éltem, más nem számított. Végül elindultak abba az irányba, ahonnan az előbb jöttem. Mivel eléggé leszorítottak a bokrok közé, jobb híján meg kellett várnom, amíg mind elvonulnak mellettem, egyre gyorsulva. Végül én is elindultam utánuk.
Kiverekedtem magam a tüskés bozótból, majd megálltam az úton, és kitéptem a gallyakat a hajamból és a taláromból. Épp indultam volna, amikor lépések neszét hallottam. Jobbra fordítottam a fejem, és amit láttam, attól egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Lábnyomok jelentek meg a puha talajban, a levelek zörögtek, faágak hajoltak félre az útból. Mintha valaki láthatatlanul haladt volna előttem...
- Harry... - suttogtam pár pillanat múlva, miután rájöttem, hogy ki lehet az. Egyértelmű, hogy a láthatatlanná tévő köpeny volt rajta, és az is, hogy hova megy, de nem akartam elhinni.
Azt tudtam, hogy képtelenség lenne egyedül visszatartani. Szólnom kellett valakinek, nem volt más választásom. Hátrálni kezdtem, de azért, hogy nem figyeltem a lábam elé, súlyos árat fizettem.
Hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól. Zuhanni kezdtem, és rövid idő múlva hangos puffanással landoltam egy nagyobb fajta üreghez hasonlító gödör alján.
Jó ideig eltartott, mire feltápászkodtam, mert eléggé megütöttem magam. Mikor végre összeszedtem minden maradék erőmet, megpróbáltam felmászni a mélyedés falán, de esélytelen volt. A föld nedves és csúszós, sehol egy ág vagy gyökér, amiben meg lehetne kapaszkodni. Látszólag az üreg folytatódott volna, de már beomlott. Nem volt más ötletem, reménykedtem benne, hogy Harry még a közelben van.
- Segítség! - kiáltottam. - Valaki! Leestem, és nem tudok kijönni...
Semmi válasz. Próbálkoztam még néhányszor, de teljesen feleslegesen. Ha Halálfaló talál meg, még az is jobb lett volna, mint hogy itt halljak éhen vagy szomjan, megegyen egy bestia, ilyesmik... De inkább megpróbáltam másra gondolni.
Körbe-körbe járkáltam a szűkös lyukban, kiálló föl vagy fa darabot keresve, de az csak nem akart előkerülni. Már fél órája, hogy ott voltam, de sehol senki.
- Ilyenkor bezzeg tök üres az erdő - morogtam, és leültem az üreg aljára.
Csiga lassúsággal múltak a percek. Először kétségbe estem, aztán lenyugodtam, végül megint kétségbe estem...
Gondolkozz - biztattam magam. Kimászni nem tudok.
Legalábbis így nem...- szólalt meg egy hang a fejemben. És akkor rájöttem a megoldásra.
Felpattantam, vettem egy nagy levegőt, és teljes erőből arra gondoltam, amit Alecto Carrow tett.
Vérfarkasnak lenni sem semmi dolog.
Bizseregni kezdett a testem, a talárom szétszakadt a hátamon, megnőtt a körmöm, és lassan négy lábra ereszkedtem. A hallásom is megerősödött, és az erdőből távozó emberek százainak lépteit hallottam.
Bekuporodtam az üreg egyik végébe, kinéztem egy magasabban lévő gyökeret, amit amúgy nem érhettem el, aztán nekirugaszkodtam, és felugrottam. A fogammal belekapaszkodtam a gyökérbe, mancsomat a falnak vetettem, körmöm a földbe mélyesztettem. Próbáltam felfelé nyomni magam, de többször is megcsúsztam. Végül az egyik első lábammal elkaptam a lyuk szélét, belekapaszkodtam, és nagy nehezen feltornáztam magam. Percekig csak feküdtem az út mellett, aztán összeszedtem magam, visszaváltoztam, és rohanni kezdtem a Roxfort felé.
Közben olyan érzésem támadt, hogy kiűrült az erdő, és megfagyott a levegő. Semmi csatazaj, se léptek nesze, és mikor az udvarra értem, ott sem láttam senki élőt. Nem értettem, mi történhetett.

Meglepetés! :D 

Igen, sok-sok átírás után kiszenvedtem

magamból ezt a részt, 

de ha az embernek alig van ideje,

úgy kimondottan nehéz, pluszba olyan szinten

ráhangolódtam A Gyűrűk Urára (sorry, mondható árulásnak :D ),

hogy a Harry Potter most kissé idegen, de azért persze

szeretem, és ezt végig írom minden áron. 

Na, ez kissé kesze-kusza és hosszú mondta lett,

de azért remélem örültök neki. ;)

A szünet viszont továbbra is tart, 

tehát új fejezet csak hébe-hóba, ha becsúszik, 

de azt sem tudom megígérni, sajnálom. 

Giger