Negyvenkettedik fejezet

A napok gyorsan rohantak, a sok aggodalom, az kemény edzések, és a tömérdek házi feladat mellett. Lejátszottuk a következő meccset is, a Mardekárral. Negyven ponttal nyertünk, és nagyon izgatottak lettünk: ha a következő meccset is megnyerjük, miénk a kupa.
Egyik nap egy hirdetmény került a faliújságra. Elkezdhettünk hoppanálni tanulni, és szombatonként óráink voltak. Nekem elég jól ment, ami meglepett, mert hiába láttam már ilyet, mélyen úgy éreztem, lehetetlen feladat.
A teliholdakat könnyedén átvészeltem, és nagy büszkeség töltött el, ugyanis megtanultam a Farkasölőfű-főzetet. Piton azt mondta büszke rám, és én remekül éreztem magamat a bőrömben.
Egyik átváltozásom után elhaladtam a gyengélkedő előtt, és nagy tömeget pillantottam meg. Ott állt többek közöztt Hermone, Harry, Ginny, és Ginny iker bátyjai.
- Mi történt? - kérdeztem, mikor odaértem az ajtó elé. Harry már nyitotta a száját, amikor befutott McGalagony, és feltette ugyanazt a kérdést amit én az előbb.
- Ront megmérgezték - felelte halkan Hermione, de olyan hangon, mintha súlyosan náthás lenne.
- Ki? - kérdeztem. De rám senki sem figyelt.
- Ron a szobánkban megevett valami csokit, amibe szerelmi bájital volt - magyarázta Harry a tanárnőnek - Lementem vele Lumpsluck professzor szobájába, és ő kevert neki egy ellenszert. Aztán öntött nekünk mézbort. Ron megitta, aztán megdermedt, és rángatózni kezdett. Én kikerestem a tanár úr készletéből egy bezoár követ, és a szájába dugtam. Akkor nagy levegő vett, és elveszítette az eszméletét. Utána a tanár úr elment segítségért, és felhozták őt ide....
- Tehát a mézborban volt méreg? - kérdeztem. Most sem figyeltek rám.
- Rendbe fog jönni? - kérdezte Ginny.
- Madame Pomfrey szerint igen - mondta McGalagony. - Ő küldött egy gyors baglyot nekem.
- Ki akarta megmérgezni? Vagy nem is neki szánták? - most sem kaptam választ...
- Még szerencse, hogy volt a közelben bezoár - motyogta az egyik Weasley iker.
- És hogy Harrynek eszébe jutott - tette hozzá Ginny
- Szerintetek mikor mehetünk be? - kérdezte Hermione.
- Megkérdezem Madame Pomfreyt - mondta McGalagony, és bement a gyengélkedőbe.
- Lehet, hogy Lumslucknak szánták azt a mérget? - semmi válasz....
- Hány óra?
- Lassan hét...
- Figyeljetek már ide egy kicsit! - csattantam fel. Mindenki rám nézett. - Én is itt vagyok, és nem értem mi van. Kinek szánták a mérget? Biztos nem Ronnak. Nem tudhatták, hogy ő fog inni abból az italból.
- Valószínű... - motyogta Harry, aki még mindig engem bámult.
- Ki lehetett a címzett? Talán Lumsluck?
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Madme Pomfrey szólt ki rajta.
- Öten bejöhetnek.
- Akkor...Én megyek is - morogtam - Jobbulást kívánok Ronnak....
És elsiettem a Hollóhát torony felé. Egész úton a ,,Vörös Ördög" esete járt a fejemben. Talán nem is másnak szánták, Lumsluck akart megmérgezni valakit? És ha igen, akkor kit? Vagy ha nem...Akkor ki volt? És kinek szánta a mérget?
Bekopogtattam, és felbúgott a jól ismert hang.
- Miért üldözték a mágusokat a középkorban?
- Mert rettegtek a mágiától, mint ismeretlen, számukra megfoghatatlan jelenségtől - jelentettem ki.
- Elegáns megfogalmazás - felelte a sas, és kitárult az ajtó.
Padma és Anthony figyelmesen végighallgatták a történetet, de nem tudtak hozzá szólni. Egy óra elteltével el is vetettük a témát, mondván majd csak kiderül minden.
Lejátszották a Griffendél-Hugrabug meccset is, ami növelte az esélyeinket, mert a Hugrabug lesöpörte a pályáról a Griffendélt. Ehhez segítő körülmény volt a számukra, hogy a griffendéles őrző ráküldött egy egy gurkót Harryre, aki lezuhant, és a gyengélkedőn kötött ki.
- Azért nem volt olyan rossz meccs - mondtam Anthonynak, mikor felvonultunk a kastélyba.
- Hát, azért ha minket verne meg a Hugrabug kétszáz ponttal, én elsüllyednék szégyenemben - nevetett.
Aztán közeledett a tavaszi szünet, és most a megszokottnál sokkal kevesebben iratkoztak fel a szünetet a Roxfortban töltők listájára. Én megint izgulni, idegeskedni kezdtem a hazautazás miatt. Vészesen közeledett a dolog, és ennek megvoltak a következményei....
Az órákon nem figyeltem, a leckémet szétszórtan csináltam, és edzésen folyton elejtettem a kvaffot. Ha valaki beszélt hozzám, minimum háromszor meg kellett ismételni, annak érdekében, hogy fel is fogjam amit mond - és ez nem garantálta, hogy értelmesen válaszolok.
Padma sem volt kimondottan nyugodt. A legváratlanabb pillanatokban jött rá a kiabálhatnék, és akkor jaj volt annak aki hozzá mert szólni. Reggel ha jöttek a baglyok összerezzent, és kétszer is az Reggeli Prófétára locsolta a töklevét - nyilván félt, hogy levelet kap, ne adj Isten egy rivallót.
Anthony legtöbbször csendben üldögélt mellettem, és valahogy érezte, hogy most nem kívánok vele sétálgatni, repülni vagy épp beszélgetni. 
Viszont még a hazautazás előtt le lehetett tenni a hoppanálás vizsgát. Mivel aznap tölteném be a tizenhetet lemehettem, és ez egy újabb okot adott az idegeskedésre.
- Figyelj, ha nem megy, akkor megpróbálod újra - próbált nyugtatni Anthony, a vizsga előtti utolsó napon - Nekem sem biztos, hogy sikerül.
- Aha....- bólintottam, majd megfogtam a kancsót, és a pohár helyett leöntöttem a könyvemet....
Másnap reggel nagy kupac ajándékot pillantottam meg az ágyam végében.
- Boldog szülinapot! - kiáltotta Padma, mikor felkeltem - Nagykorú lettél!
- Tényleg! De jó!
Kipattantam az ágyból, és szemlélni kezdtem a csomagokat.  Anyától egy gyönyörűen megmunkált arany karórát kaptam. Tizenkét mutató volt rajta, és körben csillagok mozogtak, de kaptam egy leírást is, hogy hogyan nézzem ki ebből az időt. Apa - szokásához híven - pénzt küldött, de most kaptam mellé egy fülbevalót is. A nagymama egy diadémot küldött, hozzá egy levéllel. Azt írta, ez már évszázadok óta a családban van, és mikor egy boszorkány nagykorú lesz megkapja, vele a feladatot, hogy átörökítse a következő lányra.  Anthony ajándéka két medál volt: egy L betű, és egy 17-es. Azt írta, tegyem fel a karkötőre amit karácsonyra küldött. Padma a Repúlj a Csúzlikkal! című könyvet adta, és egy szép kitűzőt. A keresztszüleim is küldtek egy kis pénzt, és a levelet, hogy vegyek belőle valami szépet.
- Nem semmi - foglaltam össze, mikor kidobtam a csomagoló papír maradványokat.
- Hát, nem minden nap tizenhét éves az ember - jegyezte meg Padma - Én is sokkal több mindent kaptam, mint egyébként. Persze akkor még beszélőviszonyban voltam anyáékkal - tette hozzá fintorogva.
Aztán megrázta a a fejét, és folytatta a fésülködést.
- Na, hogy legyen a program? - kérdezte, mikor már az ajtónál állt - Reggeli, tanulás, aztán mehetünk vizsgázni? Vagy ha gondolod, nem kellene feltétlenül az a nyamvadt hoppanálásos könyvet magolni. Már a könyökömön jön ki az egész. Sétálhatnánk helyette, levezetni a stresszt. Mit gondolsz?
- Hagyjuk a könyvet - legyintettem - Nem fogok magolni a tizenhetedik szülinapomon. Inkább sétáljunk, szólok Anthonynak is....
Így hát a kiadós reggeli után mind a hárman a park felé vettük az irányt. Kellemes, meleg idő volt. Nem fújt a szél, ragyogóan sütött a nap, és egy felhő sem haladt át az égen.
Kellemes délelőtt volt. Letelepedtünk egy fa alá; Anthony leült, és én elterültem a füvön, fejemet az ölébe hajtva.
Mikor aztán eljött az idő, visszatért a szorongás, és szinte remegve indultunk el Roxmorts felé.
Meglehetősen sokan voltunk. Azonnal megláttam Hermionét és Ront is, valamit Parvatit, Lavendert, Terryt és még egy rakás hetedévest.
- Sziasztok! - köszönt barátságosan Hermione, mikor meglátott minket. - Boldog szülinapot Lisa! Padma mondta - tette hozzá magyarázat képpen.
- Köszönöm - mosolyogtam.
A feladat az volt, hogy a Három seprű elől Madame Podifoot kávézójához kellett hoppanálni, majd vissza. Nem sok mindenkinek sikerült, és engem már a rosszullét kerülgetett, mire sorra kerültem.
Odaáltam a vizsgabiztos elé, összeszorítottam a fogam, és erősen koncentráltam a kijelölt helyre. Aztán behunytam a szememet, megpördültem a tengelyem körül, és már éreztem is a fullasztó sötétséget. Mikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy sikerült. Sokkal magabiztosabban céloztam meg a Három seprű elé rajzolt négyzetet, és mikor megérkeztem boldog mosoly terült szét az arcomon.
- Átmentél - bólintott a vizsgabiztos, és egy kártyát nyújtott a kezembe - Ez az engedélyed. Most már bármikor hoppanálhatsz.
Vigyorogva bólintottam, majd barátaimhoz szaladtam.
Anthony átment, de Padma sajnos elhagyta a fülét....
- Semmi baj, majd legközelebb - próbáltam vigasztalni, mikor felfelé baktattunk, vissza a kastélyba. Sokkal egyszerűbb lett volna a birtok határára hoppanálni - és szívesen is tettem volna - de Padma miatt inkább sétáltunk.
- Pedig a múltkor már sikerült - panaszkodott - Pont most nem!
- Ez nem a világ vége....
- Nem, az holnap lesz. - sóhajtott - Kezdődik a tavaszi szünet...
A nap hátralevő részében két érzés váltogatta egymást a fejemben: hol boldog voltam a sikeres vizsgám miatt, hogy ideges, a közelgő hazalátogatástól.
Másnap korán keltem. Összepakoltam a maradék holmimat, és lementem reggelizni. Barátaimat szándékosan elkerültem, nem akartam beszélni velük. Tíz órakor már az állomás felé baktattam Harryék oldalán, akik ugyan csak hazautaztak a szünetre.
- Hogy sikerült a vizsga? - kérdeztem félúton.
- Én még nem vagyok tizenhét - mondta Harry.
- Én átmentem - felelte boldogan Hermione - Ron meg...
- Nem - vágta rá az említett.
- Amputoportált - magyarázta Harry.
- Értem. Padma is, ő sem ment át. Elhagyta a fülét....
Ron csak bólintott.
Közösen ültem be velük egy fülkébe, és egész úton beszélgettünk. Félúton eleredt az eső, és mikor odaértünk már szabályosan szakadt.
- Sziasztok! - köszöntem el a három jó baráttól, mikor a kocsink felé indultam. - Jó szünetet! Majd nemsokára találkozunk!
- Neked is!
- Jó szünetet!
- Szia Lisa!
Kitoltam a kulimat az autóig - közben bőrig áztam - és átöleltem a kocsi mellett ácsorgó anyát. Épp rá akartam kérdezni, hogy miért nem mehettem haza karácsonykor, de akkor megláttam valamit, amitől a lélegzetem is elállt......

Sziasztok!

Íme a negyvenkettedik fejezet!

Remélem tetszik, és elég gyorsan hoztam. :)

Igyekszek még a héten két részt

összehozni, de ez nem biztos, hogy összejön.

Egyébként milyen lett?

Várom a kommenteket! :)

Giger