Tizenharmadik fejezet

Ezek után minden sokkal jobb volt. Közeledett a harmadik próba, de mindenek előtt a vizsgák. Pontos tervet készítettem, és napjaim java részét tanulással töltöttem. A legtöbb diák követte a példámat. Gyakran eljártam a titokzatos szobába, amiről megtudtam, hogy a Szükség Szobájának hívják. Itt mindig nyugalom volt, és ha kikapcsolódásra vágytam azt is meg tudtam oldani. Még könyvtárba sem kellett járnom, mindenem meg volt.
- Azért, néha velem is jöhetnél - jegyezte meg Padma egy udvari szünetben - Régen mindig együtt tanultunk, de most csak abban a szobában üldögélsz.
- Mondtam már, gyere velem oda!
- Nem akarok.... Nem tudok ott tanulni....
- Én meg ott tudok! Vita lezárva!
Anthony eléggé tartózkodó lett velem szemben. Padma azt mondta, szerinte szégyenli magát a Chang-ügy miatt, én pedig nem sokat foglalkoztam a dologgal.
Anne nem sokat beszélt velem, úgyhogy úgy döntöttem elhívom sétálni, mert hiányzott az a lány. Vele akármit meg lehetett beszélni, mert nem fecsegte ki, és néha remek tanácsokat is adott.
- Nhem rhossz öhtleht - szólt, mikor elhívtam - 'Iányzik á khikápcsholódás. Mheg the ihs.
- Akkor ma délután?
- Ihgen.
Így hát órák után lementem az előcsarnokba, és bevártam Annet. Nagyon szép idő volt. Sütött a nap, és én gondtalanul vidám voltam. Elmeséltem a kalandomat, attól, hogy megkaptam a levelet egészen addig, hogy Padma mit tett értem.
- Nhagyon kedvhes á bhárátnőd. Nhekem nihncs ihlyen jó bhárhátom. Mhindenkhit cshak áhz érhdekel, 'ogy 'ogyán nhéz khi....
- Azért biztos nem mindenkit....
- Dhe, ehz így vhán. Fleur mheg sák á 'áb á thortán.
- Hogy érted?
- Shák áhzért nhevezett á thusára, 'ogy khözéppontbhán lhegyen.
- De hát ügyes... Azért az első próbát nagyon szépen csinálta.
- Ehz ihgáz. De nheki mhindennéhl fhonthosább á khülsheje. Fhojton áhzzál dicsekhszik, 'ogy vhélá vholt a nhányánjá.
Anne elmesélte, hogy a Beabatonxban mindenért kinézik, és különcnek tartják, és senki sem akar  barátkozni vele. Sajnáltam, de őt látszólag már hidegen hagyta a dolog.
- Ihdéhn mhár ugy ihs vhéghzek. Ahztáhn él áhkárok khöltözni ahz orszhágotokba.
- Én örülnék neki. Többször találkozhatnánk.
Már sötét volt amikor elindultunk. Épp megemlítettem, hogy ma nem tanultam semmit, és már kezdek is ideges lenni, amikor kiáltás harsant a Tiltott Rengeteg felől:
- Stupor!
Ezután nem sokkal két ember rohan el a fák felé, majd valakik beszélni kezdtek. Nem értettük mit mondanak, túl messze álltunk. Aztán valaki kiabálni kezdett, és Karkarov hangjára ismertem. Elindultam a kastélyba, Anne pedig a hatalmas ház-kocsiba. Nem értettem mi történt.
A klubbhelyiség már üres volt. Ebből kiderült, hogy takarodó után mentem fel. Ilyet sem csináltam még.
Igazából még csak egyszer szegtem meg a házirendet, amikor záróra után bementem a könyvtárba. Akkor egyszer veszített miattam a Hollóhát öt pontot, azóta soha. Büntetőmunkát sem kaptam még, én csináltam a dolgom és békén hagytam mindenkit, ők meg engem.
Felsiettem a hálóterembe, ahol már mindenki aludt. Én is gyorsan lefeküdtem, és nyomban el is aludtam.
Másnap kiderült, hogy mit hallottunk: megtalálták Barty Kuport, aki a jelek szerint megőrült. A Rengetegből került elő, Harry és Viktor Krum találták meg. Azt nem tudni, hogy utána mi lett vele- senki sem látta azóta.
Aztán gyorsabban mint reméltem, eljött a vizsgák ideje. Úgy éreztem jól sikerültek, de a legendás lények gondozásában nem vagyok biztos. Ez a tantárgy soha sem ment, és Hagrid professzor sem volt a legjobb tanár, akárki akármit mond.
Végül eljött az utolsó próba napja. Napnyugtakor levonultunk a kviddicspályára, amit - mélységes felháborodásomra - sövény nőtt be. Elsőre látszott, hogy egy labirintus. A feladat az volt, hogy meg kellett keresni a Trimágus Kupát. Ez így nem lett volna nehéz, csak hogy a labirintus tele volt minden féle lényekkel.
Harry és Diggory indultak elsőnek, aztán Krum, és végül Fleur Delacour. És innentől nem láthattunk semmit.
Feszült izgalom lett úrrá a tömegen, és szinte tapintani lehetett a csendet. Nem tudom mennyit vártunk, csak néztük a labirintus bejáratát.
Egyszer csak piros szikrák röppentek fel, aztán megjelent Hagrid, karjában a látszólag ájult Fleurrel. Madame Pomfrey oda sietett, aztán néhány durranás hallatszott, füst gomolygott, és a lány odasétált a társaihoz. Nem mondták el mi történt, de több tanár aggodalmas arcot vágott. Mindenki egy pontra meredt, de nem mozdult semmi. Már vagy két órája várakoztunk. A tanárok elindultak a labirintusba, és sokan beszélgetni kezdtek. Már valakinek meg kellett volna találni a Kupát....
És akkor hirtelen fénylő pont jelent meg a sövényfal előtt. Egyre nőtt, és mikor kitisztult a kép két ember feküdt a földön: Harry és Cedric. Láttam, hogy valami nincs rendben, de felnőttek rohantak oda, eltakarva a szemünk elől a jelenet további részleteit. Aztán szívbemarkoló sikoly harsant, amit további kétségbeesett kiáltások követtek.
- Diggory meghalt!
- Valaki megölte!
- Nem lélegzik!
Két ember távozott sietősen a kastély felé. A házvezetők mindenkit utasítottak, hogy maradjon a helyén, és nyugodjon meg.
- Mi történhetett? - kérdeztem Padmatól.
- Fogalmam sincs....- felelte halkan - Lehet, hogy tényleg....?
- Úgy tűnik.... - mondtam, és közben reménykedtem az ellenkezőjében. Nem ismertem személyesen a fiút, de ha meghalt....
Aztán egy fél óra múlva kijelentették, hogy Cedric Diggory tényleg meghalt, a további dolgokat holnap kihirdetik, most mindenki menjen el lefeküdni.
Gyorsan felszaladtunk a hálókörletünkbe, de eszünk ágában sem volt aludni, nem is tudtunk volna. Nagyon sajnáltam Cedricet, hisz fiatal volt még.... De mi történhetett vele? Valami lény ölte meg? Esetleg olyan történt, aminek nem szabadott volna?
- Nem hiszem, hogy a benti lények ölték meg. - jelentette ki Padma, mikor megosztottam vele gondolataimat.
- Hát akkor?
- Fogalmam sincs, de amit láttam nem arra utalt.... Nem volt rajta sérülés...
- De akkor ki volt? - tettem fel a kézen fekvő kérdést.
- Lehet, hogy csak simán meghalt...
- Persze, az öregség vitte el - vágtam rá gúnyosan.
- Nem, hanem mondjuk... Infarktust kapott...
- Ezt te sem hiszed el, ugye?
- Nem.
Már pirkadt amikor el tudtunk aludni.
Reggel mindenki csendes volt. Én feketére változtattam a hajam, mert a piros nem igazán illett a körülményekhez. Harryt sehol sem láttam egész nap, csak este futottam össze vele a folyóson. Dumbledore annyit mondott reggel, hogy ne zaklassuk, én még is odamentem hozzá.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Borzalmasan - ez nem lepett meg, egyébként is az arcára volt írva.
- Figyelj, ha zavarlak elmegyek - jelentettem ki gyorsan.
- Nem zavarsz. Mit tudsz?
- Hogy érted?
- A tegnap történtekről.
- Csak annyit, hogy Cedric Diggory... - nem fejeztem be.
- Voldemort visszatért. - Először megborzongtam a név hallatán, aztán tágra nyílt a szemem, és csak hápogni tudtam.
- Hogy...? Most..ez..Komoly? - nyögtem végül. A fiú csak bólintott.
- A Trimágus Kupa zsupszkulcs volt. Együtt fogtuk meg Cedrickel.  Voldemort őt megölte, én még kellettem. A visszatéréséhez. - lassan beszélt. Nem akartam faggatni, és féltem is tőle mit fogok hallani - Aztán végezni akart velem, de sikerült megszöknöm. Voltak...voltak Halálfalók. Malfoy, Avery, Mackneir, Nott, Monstro....
- És mi lesz? - kérdeztem szinte suttogva.
- A miniszter nem hiszi el...
- Most komolyan? De miért?
- Azt csak ő tudja. Szerinte képzeltem, Dumbledoret meg bolondnak tartja amiért hisz nekem.
Hallgattunk egy sort. Jeges rémület markoltam a szívembe. Hallottam már Tudjukkiről, a rémtetteiről. És ha minisztérium nem fog küzdeni ellene...
- Félek - böktem ki.
- Itt nincs mitől.
- Én sosem voltam olyan bátor, mint te. Nekem Tudodki, olyan, mint valami... Lidérc....
- Nevezd Voldemortnak! - mondta Harry - Nem értem ezt a Tudodkizést. Voldemort a neve.
- Akkor... Voldemort - a hideg futkározott a hátamon, de kimondtam, mert kérte.
A lakomán minden feketébe öltözött. Dumbledore ugyan azt mondta el amit Harry nekem. Senkinek sem volt kedve beszélgetni.
A vonaton is csend honolt. Anthonyhoz ültem be, de főleg csak néztem ki a fejemből. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Folyton rossz kedvem volt, és hiába mondták, hogy nincs mitől - féltem. Nem tudtam mire számítsak, hogy mit hoz a jövő. Azt mondták sötét idők jönnek...
Anya kint várt a kocsinál. Azzal kezdtem, hogy beszámoltam a legutóbbi fejleményekről.
- Nem kell aggódni - jelentette ki, és ott mellette a kocsiban végre elhittem. Nincs mitől félni.

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta.

Ezzel a negyedik könyv eseményei lezárulnak.

Remélem tetszik, és később is olvasod majd!

Ha eddig igen, kérlek írj hozzászólást, fel szeretném mérni,

hogy hányan vagytok. 

Ha tudsz olyat akinek tetszene, kérlek szólj neki!

Örülök pozitív és negatív posztnak is, 

hisz ha írod mi nem tetszik tudok változtatni!

Köszi még egyszer az egészet! 

Giger :)